Egy olyan család, ahol a szülők minden titkukról nyíltan beszélnek a lányukkal – még a legintimebb pillanatokban is, amikor a magánéletük határai elmosódnak.

Marielle, a kamasz lány, egy igazán különleges adottsággal rendelkezik: bármikor és bárhol képes látni és hallani a szüleit, függetlenül attól, milyen messze vannak tőle. De vajon mit jelent ez a különleges képesség a család dinamikájára nézve? Mi történik, ha a szülőknek soha nincs lehetőségük titkolózni a gyerekük elől? A Marielle izgalmas és szórakoztató kalandokon keresztül mutatja be, milyen hatással van ez a szoros kapcsolat a családi életre, és hogy a titkok hiánya néha a legnagyobb kihívásokat is magával hozhatja. Az év vígjátéka, ami megnevettet és elgondolkodtat!

Frédéric Hambalek rendező véleménye szerint sokszor olyan elvárásokat támasztunk gyermekeinkkel szemben, amelyeket magunk sem tudunk maradéktalanul teljesíteni. Hajlamosak vagyunk idealizálni saját magunkat a gyerekek szemében, ám mi történik, amikor a valóság leple lehull? A „Marielle mindent tud” című fergeteges vígjáték ezt a kérdést boncolgatja, bemutatva egy lány történetét, aki egy pofon következtében különleges képességekre tesz szert: mindig hallja és látja a szüleit. A film berlini világpremierje után volt szerencsém beszélgetni Frédéric Hambalekkel, hogy mélyebben beleássuk magunkat a történet mögötti üzenetekbe.

Egyszerű, de fontos kérdés egy ilyen filmnél. Apa vagy?

Természetesen! Amikor először nekiláttam ennek a filmnek, még nem voltak gyermekeim, de azóta két csodálatos kicsi érkezett az életembe. A filmkészítés egy hosszú és összetett folyamat, és a gyerekek még nagyon fiatalok, a lányom például még csak három éves. Amikor írtam a forgatókönyvet, még nem tapasztaltam meg a szülőség örömeit és kihívásait. Abban az időben sok szempontból még magam is gyerek voltam, ami segített abban, hogy a szükséges perspektívát megtaláljam. Ugyanakkor ahogy a film előrehaladt, úgy éreztem, hogy a szülők nézőpontja egyre fontosabbá válik, és a nézők is inkább velük tudnak azonosulni. Amikor szülővé váltam, új érzelmek és gondolatok kezdtek foglalkoztatni. Különösen az, hogy milyen benyomást teszek a gyerekeimre – vajon szeretni fognak-e engem? Ezek a dilemmák mélyen megérintettek, és végül a film cselekményébe is beépültek.

A film elején ugyan Marielle-t látjuk először, ám később sokkal többet vagyunk a szüleivel, mint vele. Mindig is ez volt a terved?

Elsőre Marielle nézőpontja sokkal dominált, ám a szülővé válásom után a dolgok megváltoztak. Innentől kezdve izgalmasabbnak találtam, hogy őt a háttérbe helyezzem, ugyanakkor folyamatosan érzékeltetni, hogy valójában mindig ott van a szülei életében, akárhogyan is alakulnak a dolgok. A szülők Marielle különleges tehetsége miatt egy rendkívüli helyzetbe kerülnek, és az volt a célom, hogy a nézők is átérezzék ennek a feszültségét. Az ő szemszögük idővel még izgalmasabbá vált számomra.

Marielle olyan különleges érzékkel bír, amely lehetővé teszi számára, hogy mindent észleljen a szülei életével kapcsolatban. Minden titkuk, minden gondolatuk a tudatában van. Ezt a képességet sokáig csak egy természetfeletti ajándéknak tartottad, ami különleges kapcsolatot teremt közöttük. De vajon ez valóban áldás, vagy inkább átok?

A legtöbb néző világosan a természetfölötti erő mellett foglal állást. Be kell vallanom, hogy írás közben számomra is komoly kihívást jelentett, hogy megmagyarázzam, honnan származik a különleges képessége. Végül a szuperképesség mellett döntöttem, mivel ez nem igényel túlzott magyarázatot. Nem szerettem volna a filmben túl sok időt pazarolni arra, hogy részletezzem, Marielle miként valósítja meg azt, amit tesz. Ugyanakkor azt sem akartam, hogy a nézők érezzék, mindent a szájukba rágok: igyekeztem teret adni másféle értelmezéseknek is.

Miért éppen egy pofon indítja el Marielle-ben ezt a különleges folyamatot? Talán a fizikai fájdalom és a hirtelen sokk hatására ébred fel benne valami mélyen rejlő erő, ami eddig rejtve maradt. A pofon nem csupán egy pillanatnyi ütés, hanem egyfajta katalizátor, amely felszabadítja azokat az érzelmi rétegeket, amelyek elnyomva voltak. Ez a váratlan esemény megzavarja a megszokott világát, és lehetőséget ad arra, hogy felfedezze önmagát. Az ütés utáni pillanatokban, amikor a fájdalom elhatalmasodik rajta, egyfajta tudatosság ébred benne. Talán ez az érzés az, ami aktiválja a különleges képességét, mert a pofon nemcsak fizikai, hanem érzelmi és szellemi szinten is megindítja a változást. A pofon tehát nem csupán egy agresszív cselekedet, hanem egy új kezdet, amely megnyitja az utat Marielle számára, hogy felfedezze azokat a rejtett erőforrásokat, amelyek eddig alvó állapotban voltak. Az átalakulás folyamata így egy drámai és meglepő esemény által veszi kezdetét, amely alapjaiban változtatja meg az életét.

Erre a kérdésre nem tudok konkrét választ adni. Egy dologban azonban biztos voltam: valamilyen fizikai hatásra volt szükségem, hogy Marielle szülei számára ez egyfajta támaszt nyújtson. Így azt hihetik, hogy a lányuk valamilyen bántalmazás áldozata lett, és ez talán magyarázatot ad arra, ami benne történt. Szükségük van egyfajta érthetőségre, és ez lehet az a kiindulási pont, amire szükségük van.

Ahogy Marielle a szüleit figyeli távollétében, az érzés olyan, mintha egy biztonsági kamera lencséjén keresztül néznénk őket. A szándékom ezzel a kameraállással az volt, hogy hangsúlyozzam a távolságot és a megfigyelés érzését, mintegy aláhúzva, hogy Marielle kívülállóként tekint a családjára. Ez a nézőpont lehetővé teszi, hogy a néző a szülők intim pillanatait egyfajta objektív távolságból lássa, ami felerősíti Marielle belső konfliktusait és érzelmi eltávolodását. A kameraállások révén a nézők is részesévé válhatnak ennek az érzelmi dinamikának, miközben a biztonsági kamera hideg és érzelemmentes nézőpontját tükrözik.

Ez a film egyfajta tükröt tart elénk, amelyben megfigyelhetjük, hogyan élünk egy olyan világban, ahol a szemek sosem hunynak le. Manapság már egyértelmű, hogy a telefonjaink révén szinte minden részletünkről információt gyűjtenek, mégis folytatjuk a használatukat, mintha ez nem is lenne aggasztó. A kameraállásokkal igyekeztem hangsúlyozni ezt a folyamatos megfigyeltség érzését, és a terek megválasztásával is ezt az elgondolkodtató atmoszférát próbáltam megteremteni.

Általában tágas, világos tereket választottunk, tele nagy ablakokkal, ahol senki sem bújhat el mások pillantásai elől, és ahol mindenki mindent láthat. Azonban nem erőltettem ezt a megközelítést minden egyes jelenetre. Az intimebb pillanatokban inkább a közeli felvételekre helyeztük a hangsúlyt, hiszen ezekben a helyzetekben sokkal fontosabb volt, hogy a szereplők reakcióit a nézők közvetlen közelről érzékeljék.

Mikor jöttél rá, hogy a filmed igazából vicces, sőt olykor nagyon vicces?

Csak két nappal ezelőtt volt a premier. Hihetetlen élmény volt látni, mennyire megnevették az embereket! Tudtam, hogy vannak benne vicces pillanatok, de azt nem sejtettem, hogy ekkora hatással lesz a közönségre. Az emberek teljes mértékben vígjátékként élték meg, pedig a film tele van drámai elemekkel és szomorú mozzanatokkal is. Számomra sokkal inkább drámai élmény, mint komédia, de úgy tűnik, a közönség másképp érzékeli ezt – és ezzel egyáltalán nincs probléma.

Valóban megmosolyogtató, hogy míg a szülők a borosüveget emelgetik, addig prédikációt tartanak a vízfogyasztásról, és a filmben a lányuk nem restell leleplezni őket. Az egész helyzet tele van iróniával és humorral!

Valóban, ez így van. Gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy megmondjuk a gyereknek, hogyan kellene viselkednie, miközben a saját cselekedeteink sokszor ellentmondanak ennek az elvárásnak. A filmben Marielle bátoran szembesíti a szüleit ezzel a kettősséggel. "Ne hazudj!" – hangzik el a szülők szájából, miközben ők maguk is hazugságokkal terhelik a szavakat. "Ne káromkodj!" – mondják, ám közben ők is elcsúsznak néhány csúf kifejezés mellett. Az ilyen helyzetek rávilágítanak arra, mennyire fontos a példamutatás és az őszinteség a nevelésben.

Nem vagyok biztos benne, hogy szülőként képes leszek jobban teljesíteni, de már most is folyamatosan harcolok ezzel a kihívással. Igyekszem irányt mutatni a gyerekeimnek, ugyanakkor fontos számomra, hogy őszinte legyek velük: a kijelölt úton való haladás nem mindig egyszerű, és gyakran magam is megküzdök ezzel a feladattal.

A film talán legmulatságosabb pillanatában a két szülő heves vitába kezd arról, hogy egy pofon talán visszaállíthatja a lányuk különleges képességét. Ám mindketten vonakodnak attól, hogy ők legyenek az „elkövetők”. Ekkor a feleség hirtelen ránéz a férjére, és azt mondja: „Na, most te jössz, mert ez a hagyomány!”

A társadalmi diskurzusban gyakran a férfiakra vetítjük az erőszakos viselkedést, ám ez a régies, macsó sztereotípia sok férfi számára kényelmetlen terhet jelent. Amikor próbálnak megfelelni ennek az elvárásnak, gyakran komikus helyzetekbe kerülnek. Számomra kulcsfontosságú volt, hogy a házaspár karakterei hitelesek legyenek, mindkettőjüknek meglegyenek a saját gyengeségeik. Ezek az ellentmondások egy különleges dinamikát teremtenek közöttük, amely a film motorját adja.

A filmben azt a mély és sokszor nehezen feldolgozható valóságot tükrözöd, amelyben a felnőttek gyakran maszkot viselnek a gyerekeik előtt. Megpróbálják elrejteni a gyengeségeiket és hibáikat, hogy jobbnak tűnjenek, mint amilyenek valójában. De a valóság elkerülhetetlenül utat tör magának, és előbb-utóbb lelepleződik az igazság, ami komoly következményekkel járhat. A kérdésed a Marielle filmje kapcsán pedig különösen érdekes. Szerintem a pesszimista nézőpont nem feltétlenül jelenti azt, hogy a film minden aspektusát ismerjük. Inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a valóság sokszor fájdalmasan bonyolult, és a felnőtté válás során szükségszerűen szembesülünk a csalódásokkal és a nehézségekkel. A film tehát nem csupán a pessimista nézőpontot képviseli, hanem egy mélyebb, komplexebb emberi tapasztalatot is feldolgoz.

A film sok szempontból melankolikus, ugyanakkor úgy érzem, hogy a remény fénysugarai is felvillannak benne. Alapvetően sosem szoktam ilyen megoldásokat alkalmazni, de ehhez a projekthez két különböző befejezést is rögzítettem. Kicsit bizonytalan voltam abban, hogy a közönség hogyan fogja majd értelmezni a történetet, ezért szükségem volt egy alternatív verzióra. Nem akartam, hogy túlságosan direkt módon irányítsam a nézők gondolatait; olyan befejezésre vágytam, ami teret ad a saját képzeletüknek. A premier óta már számos különböző értelmezést hallottam, és ez nagyon boldoggá tesz.

A családokban gyakran tapasztalható egyfajta csendes egyezmény, miszerint a gyerekek nem szeretnék szemlélni szüleik intimitását, és a felnőttek is igyekeznek elkerülni a gyermekeik szexuális életének bármilyen formájú megismerését. Ez a kényes téma a filmben alaposan a középpontba kerül, ahol a határok és tabuk feszültsége izgalmasan bontakozik ki.

Mivel a családon belül a felnőttek és gyerekek között a szexualitás témája sokszor tabu, tudtam, hogy a filmben kezdenem kell ezzel valamit. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ebben a családban inkább az jelentené a gondot, hogy valamelyik szülő túl nyíltan kezeli ezt? Ez rossz lenne? Traumatizálná a gyereket?

Szerencsére léteznek olyan családok, ahol szabadon beszélhetnek az érzéseikről és a nehéz témákról, de én sajnos nem ebbe a környezetbe születtem. Talán ezért is volt különösen izgalmas számomra, hogy felfedezzem egy ilyen nyitott szülői szemléletet. A feleséget megformáló Julia Jentsch-sel együtt nagyon élvezetes volt kitalálni ezt a jelenetet. Számomra kulcsfontosságú volt, hogy a szituáció egy kicsit kínos legyen, nehezen emészthető, és ne csupán sokkoló hatást gyakoroljon.

A férj meglepően nyugodtan reagál, amikor felfedezi, hogy a felesége mellett egy másik férfi is jelen van az életében.

Nem tudom, mennyire tipikus ez a német kultúrára, de úgy tűnik, hogy egyre több pár kísérletezik a nyitott házasság fogalmával. Manapság már nem feltétlenül a házasság végét jelenti, ha a nő egy kicsit kalandozik a kapcsolat keretein kívül. A monogámia nem minden esetben elvárt a nőktől sem. A filmben a férj ugyan féltékeny, de a düh helyett inkább intellektuálisan közelíti meg az érzéseit, és ezt próbálja manipulációs eszközként használni a feleségével szemben.

A garázsjelenetbeli verekedés valóban lenyűgöző, egy olyan keveréke a szórakoztatónak és a komikusnak, ami azóta nem látott. A Bridget Jones naplója óta nem sok film tudott ennyire egyedi módon reflektálni a férfiak közötti rivalizálásra. Az inspirációm a mindennapi élet apró, ám annál viccesebb pillanataiból fakadt, ahol a férfiak egoja és büszkesége gyakran komikus helyzetekbe vezeti őket. Az ilyen jelenetek emlékeztetnek arra, hogy a legnagyobb harcok néha a legkisebb dolgok miatt robbannak ki, és hogy a férfiak is emberek, akik néha csak önmagukat akarják bizonyítani. Az absurd humor és a karakterek közötti dinamika egy különleges élményt nyújt, ami miatt a nézők könnyedén azonosulhatnak a szereplőkkel.

Kaszkadőrök segítségével koreografáltuk. Bizonyos szempontból brutális és erőszakos hatást akartam, ugyanakkor fontos volt, hogy vicces és szánalmas is legyen. Ugyanakkor két intellektuális férfi kezd bunyózni, akik látják magukat kívülről közben, és intellektualizálják, ami történik velük.

Néha előfordul, hogy valaki bocsánatot kér, majd mégis folytatja a konfliktust. Ezzel azt szerettem volna illusztrálni, hogy a intellektuális emberekben is ott lapul az agresszió, csupán nem engedik szabadon kitörni. Tudatában vannak tetteik következményeinek, és próbálják maguknak azt sugallni, hogy ők nem azok, akik képesek lennének a verekedésre. Jobbak annál. Egyik pillanatban beszélgetnek, a következőben pedig már a bunyónál tartanak, ami egy különös, mégis szórakoztató dinamikát kölcsönöz a helyzetnek.

Természetesen! A németekkel kapcsolatban elterjedt egyfajta előítélet, amely szerint nem képesek igazán szórakoztató komédiák készítésére. Téged ez mennyire irritál?

Azt gondolom, hogy ez teljesen téves megközelítés. Vannak kiváló német vígjátékok éppúgy, mint gyengébbek is, ahogyan a francia komédiák között is találunk remekműveket és kevésbé sikerült alkotásokat. Úgy vélem, a filmeknek legalábbis részben a valóságot kellene tükrözniük, hiszen a valóság nem ritkán mulatságos. Nap mint nap eszembe jut, hogy egy adott helyzetben valami teljesen abszurd dolgot mondtam vagy tettem, és ha ezt egy filmvásznon láthatnánk, az bizonyára komikus hatású lenne.

A film sajtóvetítése után sokaktól hallottam, hogy ebből a filmből Hollywood biztosan készít majd egy hollywoodi remake-et. Mit szólnál hozzá?

Az amerikai filmipar rendre vásárolja meg a remake jogokat, de ez még nem garancia arra, hogy a film valóban elkészül. Erre jó példa a Toni Erdmann és a Még egy kört mindenkinek esete: mindkettőt nagy fanfárral hirdették meg, de azóta semmi sem történt. Tudom, hogy sokan idegenkednek az európai filmek amerikai feldolgozásaitól, de én nem osztom ezt a véleményt. Családapaként néha a praktikum fontosabb, mint a művészi érzékenység. (nevet) Ha egy jelentős összeg érkezik, és nekem ezzel nincs dolgom, akkor bátran engedem, hogy csináljanak belőle, amit akarnak. Ha pedig nem sikerül jól, az az eredeti film értékét nem csökkenti.

Ajánlanád a szülőknek, hogy együtt nézzék meg a filmet a gyerekükkel?

Erre a kérdésre mindig azt mondom, hogy igen, menj és vidd el rá az egész családot. Bizonyos szempontból ez egy tökéletes családi mozi. És a jegyeladásoknak is jót tesz, ha családostul mennek el rá az emberek. (nevet)