A düh valójában mélyebb rétegeinkre mutat rá, amelyek a saját sebezhetőségünkből fakadnak, nem csupán egy agresszív reakcióként értelmezhető.

Amikor egy kapcsolatban feszültség keletkezik, hajlamosak vagyunk a legkönnyebb utat választani: haragudni és eltávolodni. A "Majd találok valakit, aki nem csal meg" gondolat mentén visszahúzódunk, és simán beleragadhatunk a dühünk mocsarába. Ilyenkor ritkán akad meg a szemünk azon a kérdésen, hogy vajon valóban az adott személy váltotta-e ki az indulatunkat, vagy esetleg érdemes lenne önvizsgálatot tartanunk, hogy feltárjuk, mi zajlik bennünk, amiért így reagálunk a szituációra.

Talán sosem voltak ennyire sebezhetőek és könnyen helyettesíthetőek az értékeink, beleértve a kapcsolatainkat is, mint manapság. A felgyorsult világunk nem ad elég teret arra, hogy mélyebben elgondolkodjunk a különböző jelenségeken - így a minket körülvevő helyzeteken sem. Sokszor sokkal egyszerűbb csak hagyni, hogy az események sodorjanak minket. Feszültségünket gyakran külső tényezőkre hárítjuk: „mérges vagyok, mert a tömegközlekedés katasztrofális volt, esett az eső, és most koszos a cipőm”, vagy másokra vetítjük ki: „a kollégám barátságtalanul nézett rám”, és még sorolhatnánk a kifogásokat. Amikor a figyelmünket a külső forrásokra irányítjuk, felmentjük magunkat a belső okok feltárása alól. De vajon valójában kire irányul a haragunk? Mit árul el ez rólunk? Miért éppen a másik személy lett a feszültségünk céltáblája?

"Minden, ami másokban irritál minket, hozzásegít saját magunk megértéséhez" - mondta Jung, és gondolataiból kiindulva éppen ez előtt zárjuk be az ajtót, amikor ujjal mutogatunk a másikra, amikor eltávolodunk egy feszültséggel terhes kapcsolattól, vagy indulat keletkezik bennünk valaki vagy valami iránt anélkül, hogy megkérdőjeleznénk ennek jogosságát. Ilyenkor érdemes lenne megkérdezni magunktól, mi zavar igazából. Van-e kapcsolódásunk azzal a jelenséggel, ami a másikban irritálni, taszítani kezdett? Mit ad nekünk, ha látjuk ezt kívülről, de távol tartjuk magunktól?

A szorongó, elkerülő kötődéssel jellemezhető emberek gyakori megküzdése valójában a konfliktusok elhárítása, a belső feszültségek kivetítése és ezzel feldolgozatlanul hagyása. Pedig kötelékeink - köztük a legfontosabb, az önmagunkhoz fűződő kötelék - fenntartói elsősorban azok a viselkedésformák, amelyek elől a szorongó emberek menekülnek. Ilyen a sebezhetőségünk vagy épp a konfliktusaink feldolgozása, a támogatás kérése vagy mások elfogadása.

Árulkodó jelzés a bizonytalan kötődésre, amikor valaki folyamatosan a sérelmein rágódik, és feldúlt érzelmeinek megfelelően cselekszik automatikusan, anélkül hogy képes lenne megvizsgálni saját szerepét a helyzetben. Ha dühös, gyakran kiabálni kezd, ha fenyegetve érzi magát, elzárkózik. Konfliktus esetén, akár a másik fél kárára is, mindenáron győzni próbál, hogy saját igényeit kielégítse. Az önmagához fűződő biztonságos kötődést az jellemezné, ha képes lenne mások hibáztatása nélkül elismerni, hogy haragja valamely betöltetlen szükségletéről árulkodik. Ennek alapján tudná megfogalmazni a következő lépést, azaz hogy mit kellene tennie a helyzet kezelése érdekében. Enélkül csak a harag önfenntartó, ördögi köreit ismétli, amelynek tárgya és alanya a helyzet függvénye.

Bár sokan a haragot csupán egy elkerülendő, zavaró érzésként tekintik, amely csökkenti életünk minőségét, érdemes lenne mélyebben megérteni és tudatosan kezelni ezt az érzelmet. Brené Brown amerikai professzor az Önmagunk feltárása című podcastjában rámutatott, hogy a hibáztatás gyakran csak egy módja annak, hogy elkerüljük a kellemetlen érzéseinket, miközben a felelősséget másokra hárítjuk. A valóságban pedig a saját fájdalmunk mértéke közvetlenül kapcsolódik ahhoz, hogy milyen sebességgel és intenzitással próbálunk másoknak is fájdalmat okozni egy vita során.

Mielőtt ösztönszerűen haragra gerjednénk a külvilág hatásaira, érdemes egy pillanatra megállni, és egyfajta belső tükörként szemlélni saját reakcióinkat, mintha lassított felvételen figyelnénk az eseményeket. Használjuk fel a bennünket foglalkoztató bosszúvágyat arra, hogy mélyebbre ássunk, és felfedezzük, mi az, ami valóban bánt minket, milyen hiányérzet az, ami szenvedést okoz. Ezzel a megközelítéssel közelebb juthatunk ahhoz, hogy tisztában legyünk az életünkben zajló események valódi természetével. Az idegesség és a düh nem csupán agresszióról szól, hanem inkább a sebezhetőségünkről és az érzelmi állapotunkról árulkodik.

A bűnbakképzés jelensége a harag helytelen kezelésének klasszikus példája. Ilyen helyzetekben az egyén mindenképpen keres egy célt, akire a felgyülemlett haragját irányíthatja, így elkerülve a valódi problémák megoldását. Ez a dinamikus kapcsolat mérgező egyensúlyt alakít ki, ahol a felek hosszú távon nem találják meg a boldogságot. A családterápia rendszerszemléletében a bűnbakképzés a háromszögkapcsolatok kialakulásának egyik legjellemzőbb megnyilvánulása. A közösség, különösen a szülők közötti egyensúly fenntartása érdekében gyakran egy külső személyre, vagy akár a családon belül a legsebezhetőbb gyermekre hárítják a felelősséget. Ez a dinamika nemcsak a családon belül, hanem külső kapcsolatokban is megjelenhet, elkerülve a valódi problémák kezelését és a valódi feszültségek megoldását.

Egy különös esettanulmányt szeretnék megosztani, amelyben egy páciensem áll a középpontban. Ő egy középső lánygyermek, aki kamaszkorában egyfajta árnyékban élt, hiszen családjában mindenki másnak megvolt a maga kiemelkedő szerepe. Nővére a legokosabbnak, húga a legszebbnek és legsokoldalúbbnak számított, míg ő, a középső, úgy érezte, hogy nincs igazán helye a családi dinamikában. Képességei és külső megjelenése egyaránt önbizalomhiányt szült benne, amihez a családi rivalizálás is hozzájárult. Bár a húgával való versengés belső feszültségeket generált benne, otthon nem tudta ezt nyíltan kifejezni, mert attól félt, hogy rossz nővérként ítélik meg. Ahelyett, hogy szembenézett volna a húgával kapcsolatos érzéseivel, elkezdte idealizálni őt, elrejtve annak hibáit, míg saját frusztrációit egy erősen szorongó barátnőjén vezette le. Olyan jellembeli gyengeségekért bírálta ezt a barátnőt, amelyek valójában a húgára voltak jellemzők, míg saját külsejével kapcsolatos elégedetlenségét a barátnő fizikai vonásaiba vetítette. Így sikerült elkerülnie a saját feszültségeinek kezelését, miközben megőrizte a látszólagos harmóniát a testvérével. Ez a megoldás azonban csupán átmeneti volt. A "kire, mire haragszom?" kérdés tisztázása kulcsfontosságú lett volna, nemcsak a család működése, hanem a kamasz lány önértékelésének átdolgozása szempontjából is. Sajnos a barátnővel való kapcsolata végül visszafordíthatatlanul megromlott, mivel a kiváltó okokat nem kezelték, és így a feszültségei továbbra is megmaradtak.

A szembenézés elengedhetetlen azzal kapcsolatban, hogy mi elől is próbálunk menekülni, amikor mást hibáztatunk valamiért. Nehéz bevallani magunknak, hogy olyasmiért haragszunk a másikra, ami ránk ugyanúgy igaz. Sokan félnek attól, hogy ha vállalják rossz döntéseiket, hibáikat, mások szemében kevésbé lesznek értékesek, de az is hátráltató tényező, ha az önvizsgálat helyett a könnyebb utat, az elkerülést választjuk.

Ez a megoldás csupán felszínesnek tűnhet, mivel a kapcsolati dinamikák folyamatosan ismétlődnek, amíg nem kezdjük el felfedezni és átértelmezni, mi zajlik valójában bennünk. A valódi probléma nem az, hogy megemlítjük feszültségünk forrását – hiszen mi magunk is részesei vagyunk a szituációnak, és szenvedő alanyok vagyunk benne –, hanem inkább az, ha elhallgatjuk azt, vagy agresszív módon a másik fél ellen használjuk. A kulcs a megoldáshoz tehát abban rejlik, hogy mélyebbre ásunk a problémák gyökeréhez, és a feldolgozás révén elérjük azt a szintet, amikor már nem cipelünk magunkkal neheztelést.