A fekete rokokó mestere | Demokrata Egy különleges művészeti stílus, amely a rokokó eleganciáját és a sötét tónusok mélységét ötvözi, új dimenziókat nyit meg a festészet világában. A fekete rokokó festője nem csupán a színek játékával, hanem a formák és

A cikk megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki a következő linket, és küldje el e-mailben: https://demokrata.hu/kultura/a-fekete-rokoko-festoje-913785/

A nyolcvanas évek második fele izgalmas időszak volt, amikor a művészet új irányokat keresett az avantgárd öröksége után. Ekkor látogatta meg a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, ahol a szellemi identitás felfedezése és az új szenzibilitás határainak feszegetése zajlott. Ha most visszagondol a régi munkáira, mennyire tükrözik a kor szellemét, és mennyire eltérnek azoktól a daraboktól, amelyeket a mai falakon látunk? Az idő múlásával a stílusok, technikák és a művészi megközelítések folyamatosan változnak, és ez a folyamat a művész fejlődésének szerves része.

Van egy régi képem, amely még a főiskolás éveim alatt készült, de úgy érzem, hogy ma is megállná a helyét bármilyen kiállításon. Ha visszanéznék az akkori vásznakra, valószínűleg magamra ismerném bennük, annak ellenére, hogy sokszor elégedetlen voltam a munkáimmal. Talán az volt az oka, hogy az alkalmazott grafika szakon kezdtem, ahol a rajzolás annyira jól ment, hogy a társaim gyakran „kölcsönvették” az ötleteimet. Két év után azonban átjelentkeztem, és elkezdtem a festészetet, ám ekkor nem igazán tapasztaltam sikerélményt. Szerencsémre azonban Dienes Gábor osztályába kerültem, aki bár az első órán már azzal fenyegetett, hogy kirúg, mivel összeszólalkoztunk a Rózsa presszóban, végül nagyon jó barátra leltem benne. Mindenben támogatott, és hagyta, hogy azt csináljam, ami igazán érdekel. Én pedig így is tettem, nem foglalkoztam a többiek munkájával, csak a saját utamat jártam.

A festészet világában elengedhetetlen a stabil rajztudás?

Nem állítom, hogy elengedhetetlen a tökéletes rajztudás, hiszen léteznek olyan művészek, akik nem rendelkeznek kiemelkedő technikai képességekkel, mégis lenyűgöző alkotásokat hoznak létre. Gondoljunk csak Cézanne-ra, aki talán nem tudott volna egy klasszikus aktot megrajzolni, de éppen ezért szeretjük őt: a művészete egyedi és különleges. Én viszont úgy érzem, hogy amíg nem érzem magamban a rajzhoz szükséges magabiztosságot, addig a festészet világába sem tudok igazán belemerülni.

- Hogyan és mikor talált rá erre a "fekete rokokónak" nevezett szürreális világra?

Foszlányokban mindig is megjelentek, de a cím választása végül kényszerűségből született meg. Jean-Michel Devésa francia irodalomtörténészsel próbáltam kommunikálni, mielőtt ő megírta volna az egyik könyvem előszavát. Ő egy kicsit beszélt angolul, én viszont alig tudtam valamit, így komoly fejtörést okozott, hogyan tudnám kifejezni és körülírni a művészetem lényegét. Végül a "black rococó" kifejezésre esett a választásunk.

- De miért is nevezhetjük ezt a rokokót feketének?

A rokokó stílus, amely elkerüli a drámai mélységeket, gyakran a földi élet könnyed örömeivel és egy selymesen burkolt, önfeledt világ képével társul. Azonban számomra ez a rokokó életérzés távol áll a valóságtól, és éppen ezért izgat a gondolat, hogyan lehetne ezt a romantikus, szinte illuzórikus világot összeütköztetni az elmúlással, a végességgel. Képzeljük el, hogyan lehetne egyetlen képen megjeleníteni e két ellentétes pólust: a könnyedséget és a hamvadást. Képeim így korántsem korlátozódnak egy adott időszakra vagy stílusra; nem illeszthetők be a rokokó világába, noha nyilvánvalóan hatással voltak rám, mint inspiráció. Azonban, hogy végül hová vezetnek az utam során, az mindig kérdés marad.

- Értsük ezt úgy, hogy amikor ott áll az üres vászon előtt, nincs konkrét terve arról, hogy mi is kerül majd rá?

Nincsenek konkrét tervek, csupán egy homályos elképzelés lebeg a szemem előtt, ami végül valószínűleg sosem valósul meg. Eleinte csak foltok, vonalak és színek táncolnak a vásznon, de hirtelen megjelenik a déjá vu érzése: úgy érzem, mintha ezt a hangulatot már valahol láttam volna, és ösztönösen elindulok abba az irányba. De lehet, hogy el is rontom a dolgot; egy-egy elhibázott vonallal viszont új lehetőségek nyílnak meg, új történetek és kalandok kezdődnek. Ez az, ami igazán izgalmassá teszi a festést! Ha tudnám, hogy végül hogyan fog kinézni a vászon, az teljesen megölné a lelkem. Kell az izgalom, hogy bármikor bármi megtörténhessen! Ez egy hatalmas szabadság, de egyben óriási küzdelem is, hiszen néha hónapokig nem történik semmi, hiába dolgozom rajta. Ezért legalább nyolc-tíz képen dolgozom egyszerre, így a szemem és az agyam is pihenhet, és amikor újra visszatérek egy-egy munkához, könnyebben észreveszem a hibákat. Előbb vagy utóbb, de végül mindig összeáll a kép, és ráírom a nevemet. Persze, ezzel még nem engedem el teljesen a vásznat; van, amelyiknek a teteje is alá van írva, mert időközben megfordítottam, és új réteggel borítottam be.

- És van olyan is, amelyet megsemmisített...

Persze, itt van egy egyedi átfogalmazás: - Több is. Körülbelül egy évvel ezelőtt harminc-negyven festményt daraboltam fel, amikor a szentendrei műtermem bezárása miatt szelektálni kényszerültem. Átnéztem a képeket, és azon gondolkodtam, melyeket érdemes kiállítani, vagy esetleg átfesteni a jövőben. Azokat, amik sehova sem illenek, alaposan feldaraboltam, hogy később még véletlenül se lehessen őket újra összeilleszteni! Ez a kiállítás szerencsés, mert jelenleg egyik képet sem érzem szükségesnek átkonfugurálni. De nem tudom, öt év múlva ugyanígy fogom-e látni őket. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobb alkotásokat hozzam létre, de néha sajnos elrontom, és az eredmény messze elmarad az elképzeléseimtől. Ha viszont valami nem felel meg az elképzeléseimnek, az frusztrál.

Mikor érzem, hogy egy kép igazán jó, az a pillanat, amikor az érzelmek és a történetek találkoznak benne. Az elégedettség számomra abból fakad, hogy a kép képes megragadni egy érzést vagy hangulatot, ami rezonál velem. Az is fontos, hogy a kompozíció harmonikus legyen, és a színek összhangban álljanak egymással. Ha a kép egyedi perspektívát vagy kreatív megoldásokat mutat be, az mindig plusz értéket ad. Végső soron az a "jó" kép, ami képes elgondolkodtatni, inspirálni vagy egyszerűen csak megérinteni a lelkemet.

Amíg mélyen legbelül érzem a hiányt, addig folytatom a munkát. Bármennyire is legyenek kifinomultak a technikáim vagy bármilyen csodásan kidolgozott a festmény, az igazi befejezettséghez elengedhetetlen, hogy megjelenjen benne az a titkos esszencia, amely életre kelti a holt anyagot, amelytől a színek szinte lélegezni kezdenek. Nem tudom pontosan, mi váltja ki ezt a varázslatot, de mélyen a tudatomban érzem, hogy már találkoztam vele, akár az emlékeimben, akár az álmaimban. Régebben gyakran álmodtam ugyanazzal a helyszínnel, és volt olyan, hogy hajnali kettőkor megébredve azonnal festeni kezdtem, hogy megörökítsem azt, ami gyorsan elillanhatott. Bár jól ismertem ezt a várost az álmaimban, sosem tudtam igazán megragadni a vásznon. Rájöttem, hogy közvetlenül sosem fog menni. De amikor már nem is gondoltam rá, hirtelen ott állt előttem, kézzelfogható valóságként!

Minden egyes kép mögött ott lapul egy emlék vagy egy történet, amely színesebbé és gazdagabbá teszi az életünket. Ezek a pillanatok, akár örömteliek, akár szomorúak, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a képek ne csupán statikus látványok legyenek, hanem élő, lélegző emlékek, amelyek visszarepítenek minket a múltba, és felidézik az érzéseinket, élményeinket.

- A hangulat a színeket is meghatározza?

Alapvetően egyetértek, ugyanakkor úgy vélem, hogy minden színnek megvan a maga szépsége, ami természetesen attól is függ, milyen kombinációban jelennek meg. Ha a kedvenc színemre vagy kíváncsi, az a kék lenne, mert számomra ez az egyik legmisztikusabb és leglégiesebb árnyalat. Ha most körülnézünk a kiállításon, észrevehetjük, hogy a kék mindig ott bujkál valahol! Egy-egy önálló kiállítás mindig új fénysugárként hat rám, lehetőséget adva arra, hogy átgondoljam, hol is tartok jelenleg. Például most azt tapasztalom, hogy újra feltűntek azok az egyedi figurák, amelyek egykor már megjelentek, de legalább tíz évre eltűntek a látómezőmből, miközben a felhők világával foglalkoztam. De nem úgy, hogy csak felnéztem és a földről figyeltem őket; sokkal inkább úgy, hogy közöttük lebegtem, ahogy a gomolyok körülöleltek. Akkoriban ködös, misztikus vásznak születtek, de most úgy tűnik, hogy a két világ találkozik: a képeken visszatértek a figurák, akik már nem statikus módon állnak, hanem szabadon lebegnek a felhők ölelésében.