A hegedű egy olyan lény, aki a mimózák érzékenységével bír, mégis harci szelleme van; ő a végletek megtestesítője.

A hegedű egy igazán különleges hangszer, mely a zene világában a szélsőségek kifejezője. Már a létrejötte is mesébe illő, hiszen a hangszerkészítés ősi mestersége több mint ötszáz éve ötvözi a tudományt és a művészetet egy varázslatos harmóniában. A magyar mesteremberek nemcsak a technikai tudást, hanem a hagyományok tiszteletét is megőrizték, és a legkiválóbbakat egy rangos díjjal jutalmazták, ezzel is elismerve a szakma legjelesebb képviselőit.

Ki gondolta volna huszonöt évvel ezelőtt, hogy mára az életünk jelentős részét a telefonjainkon fogjuk tölteni, és hogy a személyes kapcsolatok helyét a virtuális interakciók veszik át! A világ olyan ütemben változik, hogy már a gyors változást melankóliával kommentáló közhelyek is nehezen tartják a lépést. Miközben szédítő sebességgel haladunk előre, van egy mesterség, amely évszázadok óta szinte változatlan. A hegedűkészítés - ha kissé exaggeráljuk - az elmúlt több száz évben alig-alig módosult, csupán annyiban fejlődött, hogy a mester ma már könnyedén felkapcsolhatja a műhely világítását.

A hegedű titokzatos hangszernek tűnik, és minél többet tudunk meg róla, annál erősebb a gyanú, hogy még rejtelmesebb, mint eleinte gondoltuk. Már a megszületése sem mindennapi. - A hegedűkészítés a tudomány és a művészet harmóniája - mondja Faragó-Thököly Márton többszörös díjnyertes hegedű- és brácsakészítő mester. A definíció cseppet sem tűnik túlzásnak, ha arra gondolunk, hogy ami háromszáz éve néhány farönk volt csupán, az ma egy koncerttermek terét betöltő, varázslatos - és felbecsülhetetlen értékű - hangszer.

A hegedű lényegét tekintve nem más, mint néhány ügyesen megmunkált faanyag egyesülése. Az elkészítéséhez háromféle fa szükséges: a hátlapot félkemény juharból, a tetőt pedig puha lucfenyőből készítik el – a legjobbnak a boszniai juharfa és az alpesi lucfenyő számít. A fogólap és a hegedű egyéb alkatrészei jellemzően ébenfából készülnek. A tető és a hát külső része domború, míg a belső felületük homorú formát ölt, így a két felület között alakul ki a hang. A húrok rezgése először a tetőlapot mozgatja meg, ezt követően a rezgés átterjed a hátlapra, majd a hangnyílásokon keresztül megrezegteti a levegőt. A hegedű teste, valamint az üregben rejtőző apró elemek, mint a lélek és a gerenda, együttesen hozzák létre a varázslatos zenei hangot.

Ahogy nincs két egyforma ember, úgy minden hegedű is egy-egy külön világ.