Balázs Attila: Ó, a Balaton és az El Condor Pasa A Balaton, Magyarország gyöngyszeme, mindig is különleges inspirációt nyújtott a művészeknek és a költőknek. Tóparti élmények, a víz tükrében táncoló fények és a természet harmóniája mind hozzájárulnak ahh

Hősünk élete egy új fejezethez érkezett, amikor a MAGASLATI KEMPINGEZÉS világával ismerkedett meg – egy lelkes, rövidnadrágos hegyivadászként. A síkvidék csendjéből érkezve, ahol csak a Csáktornyai hegymászás könyvének lapjait forgatta, most tizenkét fős csapat élére állva indult felfedezni az alpesi bércek és szurdokok titokzatos határvidékét. Küldetése nem csupán a természet szépségeinek megismeréséről szólt, hanem a haza védelméről is, egy kakasülőről szemlélve a világot. - Balázs Attila írása a Kemping-történetek sorozatban.

Már hajnalhasadáskor, azon a forró nyári reggelen, amikor kissé ittas állapotban botorkált vissza abba a keszthelyi kempingbe, ahol a barátai társaságában táborozott. A helyi zenekar népszerű dobosa, Karcsi mester, ünnepelte a születésnapját, ami végül egy féktelen ivászatba csapott át. A mulatozás hirtelen véget ért, és elérkezett az idő, hogy hazainduljon. Az út megtalálása nem ment zökkenőmentesen, de végül sikerült rátalálnia, és attól kezdve már nem engedte el a talajt a lába alól. (Egy kis tapasztalat azért csak akadt benne.)

Ahogy belépett a táborba, hirtelen megakadt a szeme: az egyik sátor bejáratából, körülbelül térdmagasságban, egy hófehér női láb lógott ki. A láb formás volt, a körmök pedig ciklámen színűre voltak festve, ami szemet gyönyörködtető kontrasztot alkotott a zöld fűvel. - Esetleg őt szeretné elgáncsolni?

Még nem sikerült rendesen átgondolnia a dolgot, mikor hirtelen lehajolt, majd megcsiklandozta a kínálkozó meztelen talpat. Halk sikkantás közben a láb gyorsan behúzódott, majd kuncogás hallatszott odabentről, ahonnan kisvártatva valamiféle férfias horkanás is felhangzott. - No, úgy gondolta, nem kell most itt éppen semmiféle kora reggeli konfliktus, hát szépen megnyújtotta lépteit. Csakhamar megtalálta a saját vászonlakát, bebújt oda, majd nem kellett oly sok, gyorsan elaludt.

Mikor is zajlott mindez? Hát, egy kicsivel a hatvanas évek után. - Ó, a Balaton, azok a gyönyörű, régmúlt nyarak! Farmernadrágok és hatalmas fekete bakelitlemezek, meg persze kislemezek, mindannyian Trieszt felől, Jugoszlávia útvonalán érkeztünk a Balcsira. Karcsi nekivágott, és mindent felvásárolt, hogy aztán a nyaralás idejére megszabaduljon a gyorsan összeszedett kis vagyonától. Ismerős történet, de az igazán izgalmas az, hogy miként fonódott össze Cseh Tamás és a Simon & Garfunkel duó sorsa. - Hát, ez már valóban érdekes lehet!

Íme, a szöveg egyedibb változata: Nos, elérkeztek a hetvenes évek, és főhősünk élete új fordulatokat vett: házasság, katonaság, és mindezek közepette a Jugoszlávia felé vezető, borzalmas szétesés felé haladva. A lényeg számunkra most a békeidőszak katonai szolgálata, amelyben a messziről érkezett kondorkeselyű úgy tűnik, hirtelen betoppan az ablakon, hogy elfütyöréssze az El Condor Pasát. Karcsi pedig, aki különösebben nem tartotta szükségesnek a dobos szerepét, mégiscsak megdobosította a melódiát. Ez a kondor annyira megihlette, mint ahogyan Bertha Bulcsu kengurus regényhősét, a foltos farmert viselő, sovány teherautósofőrt, Varjú Istvánt. Nappal ő Cecíliát szerette jobban, de estefelé a kondor dallamai mindig elragadták.

De Karcsit-Bulcsút-Varjút félre, a jugó hadsereg itt a fontos. A következőkben. Mert a tündérmese úgy szól tovább, hogy eljött az idő, hősünknek be kellett vonulnia a Jugoszláv Néphadseregbe. Az út Podravkavároson, Kaprócán át a horvát Csáktornyára vezetett, a történelmi Zrínyivár szomszédságában működő komisz, kérges szívű, speciális felderítő káplárkádert kiképző iskolába, hogy a mennykő csapna belé! De nem csapott. Rakétatalálat érte jóval később. - Ott egyébként az volt a szokás, hogy a legrenitensebbeket egy olyan miniatűr földalatti cellába zárták megjavulni, ahol csak guggolni lehetett, levegőt venni meg szinte sehogy. Eléggé hatékonynak bizonyult ez a pedagógiai módszer, senki épeszű nem kívánkozott oda vissza. Az ún. čučavacba.

Az egykoron legendás hírnévnek örvendő kranji kolbászgyár szomszédságában (Jugoszlávia, Szlovénia, 1981) egy különleges ízélmény várta a látogatókat.

Lépjünk hát tovább, ahogy az ilyenkor szokás! Bal-jobb, bal-jobb... A síkvidéki kiképzés után - a hadsereg logikája szerint - a szlovéniai Kranj várta hősünket, ahol az élet iskolája új kihívások elé állította. Nem lefelé a völgybe, hanem egyenesen felfelé. Kit izgatnak a zökkenők és a gyors alkalmazkodás nehézségei? A katonát ez nem foglalkoztatja. Ott találkozott a MAGASLATI KEMPINGEZÉS fogalmával - mint a hegyi kalandok vágyakozó, rövidnacis felfedezője. A síkvidékről érkezett, és a hegymászás titkaival csak érintőlegesen ismerkedett meg Csáktornyán. Most tizenkét fős csapat élére került, és irány a vadon szurdokai és alpesi csúcsai! Védeni a hazát, akár a kakasülőről is.

Magasan, a felhők között, sok-sok lábnyom vár ránk. Csodálatos élmény!

Kihívás? Abban biztosan van! Gondolj csak bele: ha nem jól lépsz, könnyen a mély vízben találhatod magad, és onnan már nehéz visszajönni.

Szerencsére a két echte szlovén a csapatból, Viktor és Janez a hegymászás doktora volt, legalábbis a parancsnokukhoz meg a többi selejthez képest. Gyermekkoruk óta edzettek, ismerték a dörgést. Felmásztak, ahová kellett, majd egyenként felhúzgáltak kötélen mindenkit, ahogy a cuccot is. Oda, Szemirámisz virágtalan függőkertjébe. Lesni a határon túlról érkező ellenséget, mint a sokszor idézett Dino Buzzati olasz író (San Pellegrino, 1906. október 16. - Milánó, 1972. január 28.) egyik hőse, bizonyos Drogo kapitány leste a kutyafejű tatárokat vénülésig.

Szemirámisz virágtalan függőkertje és Garfunkel zenéje? Hát, nem éppen mindennapi összeállítás. Nos, odafent, Kondorvilágban nem láttak dögkeselyűt, de az igazsághoz tartozik, hogy más röpködő lények sem igen bukkantak fel. Galambok nem repkedtek a fejük felett, kakukk sem hallatszott a közeli erdőből, fecske meg veréb sehol. A gólyáknak sem tűnt ez a csapat túlságosan izgalmasnak, aminek végső soron megvolt a maga előnye: ott senki nem piszkította be a területüket. Az angyalok is messze elkerülték azt a helyet, míg az ördög elől nem lehetett elég magasra menekülni.

A végső soron sikerült odafenn véget vetni valakinek az életének. Egy titokzatos, papszerű figura lépkedett könnyed tavaszi cipőkben. Az esetet egy macedón fiatalember, Trajcse, rendezte le, aki rémületében lőtt rá az ismeretlenre, amikor az fittyet hányt a figyelmeztetéseire, hogy álljon meg. Az éjszaka sötétjében, a tábortól jobbra eső hágónál történt a tragédia. Reggel, amikor a nap felkelt, már a vak is láthatta, hogy az illető halott, de hogy mit keresett éjszaka azon a helyen, és hogyan jutott fel oda, valószínűleg örökre rejtély marad.

A dolgot jelentették Kranjba, ahonnan nem sokkal később helikopter érkezett. Az ügyet átvették a szakemberek, akiket leparancsoltak a hegyről. Először a hegylábnál található ideiglenes bázisra vitték őket, majd a szokásos, plusz egy állomás átugrásával, egyenesen Kranjba. Stipe Kiralj, a sofőr, Pinzgauerrel érkezett értük, aki egyébként magyarul csak néhány szót tudott – amit most inkább nem idéznénk szó szerint. Sofőr bajtársunk ezeket a szavakat különféle variációkban többször is előadta a kranji kaszárnyáig, majd végül lelépett a gázról, fékezett, és eltűnt a színtérről.

Ahogy Trajcse is, aki az idegek végső határára jutott, eltűnt valahová, ahol a hősünk már soha nem láthatta viszont. A Hegyre soha többé nem tértek vissza, helyette Tito elvtárs kranji luxusrezidenciáját őrizték lent, mindenki a saját leszereléséig, aztán jöhetett a fájront. – Őrizték azt a rezidenciát, amely valójában végig üres maradt, senki élő lélek nem látogatta, csupán néhány takarítónő vetődött be néhanapján. Ha pedig a bejárati kis ablakon benéztél, először egy kitömött medvével találkozhattál, majd fölötte egy hatalmas, tárt szárnyú preparált kondormadárral. Aligha a saját szárnyán érkezett oda. Talán valamelyik külföldi útján kapta ajándékba a valaha népszerű, híres Elnök. Vagy lehet, hogy külön úton hozták neki ide. De végső soron, ott volt.

Egyébként az a hegyi tábor úgy nézett ki, hogy kétszemélyes sátrakban lakott a közlegénység, míg egy külön sátorban egymaga a Fővezér. Ő, aki odafenn értesült arról - rádiós úton -, hogy közben odalenn nagy megtiszteltetés érte: tekintettel "elévülhetetlen érdemeire", távollétében felvették a kommunista pártba. A kolléga, aki ezt Kranjból közölte, majd' szétpukkadt a röhögéstől, hősünk pedig nem tudta eldönteni, hogy sírjon-e, vagy nevessen. - Végül az utóbbi mellett döntött.

A történethez tartozik, hogy amikor arccal a határvonal felé álltunk, mögöttünk Ausztria hatalmas tájai terültek el. A baloldali szurdok mélyén, még a szlovén oldalon, csupán néhány piros cseréptetős ház körvonalai bontakoztak ki. Egyik szép napon Viktor úgy döntött, hogy felfedezi a vidéket, és leereszkedett a meredek lejtőn, hogy nem sokkal később egy üveg kitűnő szlovén pálinkával, azaz žganjéval térjen vissza. Mindenki kapott belőle egy kortyot, a legkevesebbet talán az estét kezdő őrség, akiknek igazán szükségük lett volna rá. Az ital oroszlánrésze természetesen a beszerzőt illette, aki örömmel osztotta meg a Főnökével. Aztán valahogy, mintha csak a varázslat eltűnt volna, az egész üveg hirtelen elfogyott.

Csak a rendőrgyilkos Alija nem kért belőle, aki pár kemény évet húzott le a sitten, mire kegyelmet kapott, mert hogy az áldozat is vastagon vétkes volt a dologban. Alija megesküdött rá (Allah füle hallatára?), hogy többé az életben nem iszik egy korty alkoholt sem, aztán ott fenn nem is ivott.

Még mindig jól emlékszik rá drága hősünk, hogy akkor éjjel arra ébredt, annyira fázik a jobb lába, amennyire még nem fázott addig soha. Cudarul hidegek voltak a hajnalok, ő pedig - mert rendesen befűthetett a pálinka - kidugta az egyik lábát a cipzáros hálózsákból, és csak jóval később vette észre, mi történt. De szerencsére még időben kapcsolt, a láb megmaradt, azonban úgy kellett visszamasszírozni az életbe. Hogy ciklámenszínűek voltak-e a körmei, nem látta rendesen a gyér fényben.

P.S. Valójában ez az egész mostanában jutott eszébe. A napokban a pesti Honvédkórház falai között, ahová a cukorbetegség specialistája küldte el őt, hogy alaposan megvizsgálják a vérkeringés szempontjából aggasztó, erősen liluló és visszeres jobb lábának alsó részét. Mindeközben pedig a Honvéd várótermében a megboldogult Tolnai Ottó emléke kavarogott benne. Ott sorakoztak fel lelki szemei előtt az emlékek, mint valami szép, ciklámen színű ceruzák.