Csehov hatása olyan, mint egy erőteljes varázslat, amely nehezen enged el minket.

Csupán annyi van, hogy leülök a tévé elé, bekapcsolom, rámegyek a Duna csatornára, és megnézek egy új magyar tévéfilmet.

Elfelejteni Csehovot, elfelejteni Csehovot! Nem gondolni rá! Nincs, ő nincs! Nem olvastam tőle semmit! És ami a legfontosabb: nem láttam soha a Ványa bácsit! Nem tudom, mi az. Latinovits, Szmoktunovszkij meg a többiek, elfelejtve. Nincsenek, nincsenek, nincsenek!

Csak annyira van szükségem, hogy leüljek a tévé elé, bekapcsoljam, és a Duna csatornán egy új magyar tévéfilmet nézzek. A cím ismerős: Ványa bácsi. Valamiért úgy érzem, mintha már hallottam volna róla, de valójában nem, csupán a képzeletem játszik velem. A film teljes címe: Ványa bácsi - Buborékkeringő. A történet a Vojnár majorban játszódik, egy szarvasmarhatelepen, valahol az ezredforduló Magyarországán (de akár a kelet-európai vidéken bárhol lehetne). Ványa, a gazda, szinte egyedül végzi a farm munkáit, csupán családja segít neki. A haszon egy részét elhunyt nővére férjének, Jakabnak küldi, aki éppen a birtokon tartózkodik új, fiatal feleségével, Lénával, hogy megírja következő könyvét. Jakab lánya, a serdülő Szonja is a majorban él, és lelkesen dolgozik nagybátyja mellett. Ráadásul itt van az állatorvos is, aki nemcsak a teheneket nézi meg, hanem szíveket is dobogtat, barátságot is köt, és néhány bölcsességet oszt meg. Mindenki annyira beleragadt a saját boldogtalanságát leplező szerepébe, hogy már-már önmaga paródiájává válik. Látható, hogy buborékban élnek, egymás körül keringenek, ahogy a cím is sugallja: buborékkeringő. Groteszk és szánalmas, de az érzelmek pislákolása, a szerelmi fellángolások és lázongások mégis mind felüti a fejét. Szonja a fiatal orvos után vágyakozik, míg Ványa Lénát imádja, de a kölcsönös érzékiség valahogy mindig elérhetetlen marad számukra. Ványa buboréka végül megreped, és ráébred, hogy semmit sem tud elérni. Az életének értelmetlen mivoltát felismerve dühében rálő ex-sógorára, amikor az az birtok eladásának ötletét felveti. De az élet megy tovább, minden lecsillapodik, és a buborékok visszanyerik régi formájukat.

Az alapanyag érdekes, de a film nem képes ezt igazán kibővíteni. Az alaphelyzetet nem boncolgatja eléggé, és a mélységek keresése is elmarad. Mintha a készítők, Somogyi György forgatókönyvíró és Fazakas Péter rendező, attól tartottak volna, hogy túl banális lenne egy jól ismert elemekből szőtt történetbe merülniük, ezért inkább egy lírai groteszk irányába terelték a narratívát. Azonban nem sikerült megtalálni az izgalmas egyensúlyt; a könnyedebb stílus helyett a harsányabb elemek dominálnak, így a mű végül éppolyan triviálissá válik. Közhelyessé, sőt, időnként közönségesen didaktikussá is. A történet egyfajta enyhén karikírozott archetípus-keringővé alakul, amely inkább egy commedia dell'arte darabhoz illene, mintsem egy kamaradrámához. Az éles törés pillanata, amikor Ványa egy bölcs életbölcseleti beszélgetés közepette tehénfejet húz magára, jól tükrözi ezt az átalakulást. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy végül Léna az orvossal az istállóban köt ki, mert a szenvedély az szenvedély. A színészek igyekeznek ízlésesen megformálni karaktereiket – a romantikus parasztembert, az intellektuális bikát, a karrierista értelmiségit –, de az ő teljesítményükben is hiányzik a felfelé ívelés lehetősége. Kivételt képez Czakó Julianna Lénája, aki valami különösen fanyar, mélyen fájdalmakkal terhelt érzékiséggel ajándékoz meg minket, ami valódi művészi élménnyé emeli a filmet.

A nézők hiába próbálnak elszakadni Csehov klasszikus darabjaitól, mint például a Thália Színház által bemutatott Ványa bá, amely a tévéfilm létrejöttének alapjául szolgált, és kiváló színészcsapatot vonultatott fel. Az emlékek, amelyek a darabokkal kapcsolatosak, folyamatosan visszatérnek, így a néző nem tudja teljes mértékben leválasztani magát a szabad átiratról, hiszen az folyamatosan idézi fel benne a korábbi élményeket. A Buborékkeringő próbálja ugyan elkerülni a forrásmű közvetlen hatását, ám éppen az ismeretekre támaszkodik, hogy felépítse saját narratíváját. A Csehov-i világ melankóliájának és tehetetlenségének lángjára van szüksége ahhoz, hogy valamilyen formában megvalósulhasson. Kétségtelen, hogy akaratlanul is Csehov szellemi örökségére támaszkodik, abban bízva, hogy groteszk elemeit magasabb szintre emelheti. És valóban, ez a feszültség néhány jelenetben meg is nyilvánul.

Egészében nem annyira egy szabad feldolgozásról van szó, amely önálló alkotássá próbál szerveződni. Inkább egy afféle társasági játékra emlékeztet, amelyben az egyik csapat azt a feladatot kapja, ültesse át a mai magyar valóságba a Ványa bácsit. Ilyen kontextusban jól működik, amit látunk, még szellemesnek, frappánsnak is nevezhetnénk. Ugyancsak jól működhet oktatási segédanyagként. Látjátok, fiatalok, nem áll tőletek olyan messze ez a darab, aktuálisan is értelmezhető, itt a lényege, olvassátok már el! Kérdéses persze, eredményes-e az efféle ösztönzés, mert a diák azt mondhatja, ja, értem, de ha csak ennyiről van szó, nem pazarlok rá időt. Egy műalkotás akkor lesz vonzó, ha nehezen elérhető számunkra, ha tőlünk is némi szellemi megerőltetést kíván, és azt jutalmazza gyönyörrel. A Ványa bácsi - Buborékkeringő, nem kíván tőlünk ilyesmit, nem is ösztönöz rá, játék marad. De legalább nemes szándékú kulturális játék.