Egy parazita ügyesen kiszakít darabokat a sejtekről, ezzel rejtőzködik a gazdaszervezet immunválasza elől.

"Az én világom a film, főleg az, amiben harcolni kell" - Amerikában építhet karriert a Hunyadi-sorozat fiatal tehetsége

A mikroszkopikus amőba a fejlődő országokban milliók életét keseríti meg - többnyire szennyezett víz vagy étel közvetítésével kerül be az emberi szervezetbe, ahol kezdetben csak enyhe tüneteket, például hasmenést okoz. Azonban ha továbbjut a véráramba és eléri a létfontosságú szerveket, például a májat, ott akár halálos tályogokat is kialakíthat. A becslések szerint évente közel 70 ezer ember hal meg emiatt a fertőzés miatt.

A tudomány eddig úgy vélekedett, hogy az amőba valamilyen toxikus anyagot juttat az emberi sejtekbe, ami azok széteséséhez vezet. Katherine Ralston mikrobiológus azonban egy teljesen más jelenséget figyelt meg mikroszkópja segítségével: az E. histolytica valójában konkrétan kiharapott részeket a sejtekből.

Ralston szavaival élve: "Olyan volt, mintha apró részeket tépett volna ki belőlük – ez nem csupán méreg, hanem egyfajta fizikai agresszió. Nyilvánvaló volt, ahogy a sejthártyáról leváló darabkák megmutatkoztak."

A parazita nem teljesen semmisíti meg a sejteket, hanem inkább úgy viselkedik, mint egy félig megrágott falat, amelyet otthagyott. A sejtek belseje elkezd szivárogni, életképtelenségbe sodródnak, míg a parazita máris új áldozatot kutat. Az amőba még a fehérvérsejteket is támadás alá vonja, amelyeknek éppen az a feladatuk, hogy megszabadítsák a szervezetet az ilyen betolakodóktól.

A legfrissebb kutatások rámutattak, hogy az amőbák táplálkozási szokásai messze nem véletlenszerűek, hanem tudatos stratégián alapulnak. Az amőbák a sejtfelszínről leválogatott részeket - különösen a sejthártya fehérjéit - nem csupán étkezési célzattal fogyasztják, hanem egyfajta álcázó anyagként is hasznosítják. Ez a módszer lehetővé teszi számukra, hogy jobban rejtőzködjenek a környezetükben, így növelve túlélési esélyeiket.

A parazita képes saját felszínére integrálni bizonyos fehérjéket, ami miatt az immunrendszer számára úgy tűnik, mintha azok a test saját sejtjei lennének. Az immunvédelem egyik kulcsfontosságú eleme, a komplementrendszer, amely az idegen sejtek észleléséért és megsemmisítéséért felel, így nem tudja azonosítani az amőbát. Két különösen jelentős fehérje, a CD46 és CD55, megjelenése az amőba felszínén azt az üzenetet közvetíti a szervezet felé, hogy "itt nincs semmi, ami aggasztó lenne".

Ralston és csapata nem csupán emberi vérrel, hanem egerek vérszérumával is kipróbálta ezt a "molekuláris álca" nevű technológiát, és az eredmények meglepően kedvezőek voltak: az álcázás itt is hatékonyan működött. Ez a felfedezés különösen jelentős a tudósok számára, hiszen lehetőséget ad arra, hogy állatkísérletek keretében is felfedezhessék az új terápiás módszereket és vakcinákat, amelyek potenciálisan hosszú távon emberéleteket is megmenthetnek.