**Fesztivál és Kontroll - Egy Közös Narratíva (II. rész)** Ahogy a napfény egyre inkább megvilágítja a fesztivál terét, a zene üteme szívverésünkké válik, és a tömegben a szabadság érzése szinte tapintható. Az emberek különböző színekben pompáznak, és a
A fesztiválok hivatalos kommunikációja gyakran a közönséget állítja a középpontba, mint valamiféle univerzális célt, partnert vagy középpontban álló szereplőt. Azonban a valóság ennél sokkal árnyaltabb. A közönség nem csupán egy mélyen megértett kulturális entitás, hanem inkább egy élményfogyasztó, aki gyorsan emészthető, érzelmileg telített élményekre vágyik. Az utóbbi évtizedek során egyre inkább arra helyeződik a nyomás, hogy a fesztiválok tartalom helyett inkább "átélést" kínáljanak. A művészet így a "hangulat", a "pillanat" és az "emlékezetesség" hordozójává válik, melyek mind gyakran a közösségi média logikájával, a vizuális vonzerővel és a virális potenciállal vannak összhangban. A közönség számára azt sugallják, hogy valóban részei az eseménynek, ám ez a közelség sokszor gondosan megtervezett illúzió. Felületes interakciós formák, mint például kérdezz-felelek szekciók, szelfik a művészekkel vagy immerszív installációk, csupán az elérhetőség látszatát teremtik, anélkül, hogy a közönséget valóban bevonnák a művészi folyamat mélyebb rétegeibe. Ezen kívül a fesztiválok szigorúan szegmentált közönséggel dolgoznak, figyelembe véve a korosztályi célcsoportokat, a kulturális fogyasztási szokásokat és a közösségi médiás viselkedést. Ez a megközelítés pedig akaratlanul is kizárja a valódi sokszínűséget és a komplexitást, amely a kulturális élmények gazdagságát adhatná.
A művészet nem csupán a kreatív kifejezés színtere, hanem egy dinamikus interakció is a közönséggel, amelyet a közönség igényei és elvárásai formálnak. Ahelyett, hogy a közönséget a művészet világába vezessük, inkább a művészetet igazítjuk ahhoz, amit a közönség elvár. A marketing és kommunikációs stratégiák révén egyfajta "építkezés" történik, amely során a közönséget tudatosan formáljuk, hogy az adott művészeti tartalom megfeleljen a már kialakult elvárásoknak. Így egyfajta kulturális körforgás jön létre, ahol azt kínáljuk, amiről biztosak vagyunk, hogy pozitív fogadtatásra talál - hiszen előzőleg már magát a közönséget is erre a fogadtatásra készítettük fel.
A művész és a közönség közötti igazi kapcsolódás egyre inkább ritkaságszámban megy, mint egy sebezhető és mélyreható összecsapás, ahol egy gondolat vagy érzés átalakulásra talál. Ennek nem a közönség, és nem is a művész a felelőse, hanem inkább egy láthatatlan szűrő, amely az élményeket árucikként tálalja, precízen és rendkívül profin csomagolva. Amíg a fesztiválok inkább életstílus-eseményekként működnek, nem pedig a reflexió vagy a valódi szembesülés színtereiként, a közönség továbbra is csupán a művészet látszatát fogyasztja. Ezáltal anélkül marad, hogy valóban megérintené vagy megértené azt, hogy valójában egy kivételes manipulációs kereskedelmi forma vásárlója lett.
A kortárs fesztiválok ökoszisztémája egy rejtett, de annál aggasztóbb jelenséggel küzd: a színpadon zajló események mellett a háttérben, a beszélgetések és a kreatív gondolatok szürke zónájában egy finom, de annál kitartóbb kizsákmányolás folyik. Saját tapasztalataim alapján, nem egyszer szembesültem azzal, hogy az én ötleteimet, gondolataimat és szlogeneimet simán ellopták, és mások neve alatt jelentek meg. Egyre gyakoribbá válik, hogy független művészek és kulturális alkotók új, eredeti kezdeményezésekkel rukkolnak elő – legyen szó kifejezésformákról, címekről vagy kampányokról –, csakhogy a nagyobb hatalommal bíró szervezetek csendben átveszik ezeket, módosítják őket, és saját programjaik keretein belül újraértelmezik. Ez a folyamat nemcsak a kreativitás elismerését kérdőjelezi meg, hanem a kulturális színtér sokszínűségét is veszélyezteti.
Ez a gyakorlat nem új, de a kulturális branding és a "kurátori aláírás" korszakában a stratégiai legitimáció mechanizmusának részévé vált: az ötlet önmagában nem azért értékes, mert tartalmilag jelentős, hanem azért, mert kinyilatkoztatása, beillesztése egy nagyobb programba, és annak hatékony kommunikálása gördülékenyebbé teszi az utat a közönség és a finanszírozók felé.
Még súlyosabb, hogy ez a fajta átvétel sokszor nem kifejezett lopási szándékból fakad, hanem egy olyan kollektív inspiráció-kultúrából, amely teljesen figyelmen kívül hagyja az egyéni hozzájárulás fogalmát. Egy workshopon elejtett mondat, egy színpadi gondolat, egy programcím vagy egy formátum-ötlet - mind könnyedén egy nagyszabású esemény részévé válhat anélkül, hogy az eredeti szerzőt elismernék vagy bevonnák.
Ez a dinamika egyfajta óvatosságot, kreatív kimerültséget és csendes kételkedést generált a független művészek és kurátorok között. Az ötleteik informális megosztása egyre inkább háttérbe szorul, mivel sokan tapasztalták, hogy gyakran "fizetetlen inspirációvá" degradálják őket.
E párhuzamos folyamatban azok a fesztiválok és intézmények, amelyek kulturális innovációra alapozzák hírnevüket, gyakran a már jól bevált formátumokat ismétlik meg évről évre, csupán új címkékkel és friss témákkal dekorálva, anélkül, hogy valódi tartalmi változásokat eszközölnének. Az innováció így sokszor csupán egyfajta rituális önigazolássá alakul, egy vonzó kifejezéssé a hivatalos jelentésekben és beszámolókban, amely ritkán merít valódi kockázatokból vagy hiteles átalakulásokból.
Ebben a környezetben az eredetiség többé nem válogatási szempont, hanem nyersanyag a nagyobb, koherensebb, jobban "finanszírozható" narratívákhoz. Azok, akik megfogalmazzák az első impulzust, ritkán kapnak elismerést. Akik viszont képesek azt a győztes történetbe beilleszteni válnak igazán láthatóvá. És ebben az egyensúlyzavarban - gondolat és kisajátítás, teremtés és keret közé szorulva - elvesződik maga a művészi szabadság lényege.
Ezekben a feszültségekkel teli, stratégiai játszmákkal és közös történetekkel átszőtt időkben a művészet mégis megőrzi létezését. Néha háttérbe vonul, elrejtőzik a kevésbé észlelhető dimenziókban. Folyamatosan új kifejezési formákat kutat, óvja saját lényegét, de sosem hagyja abba a küzdelmet.
Vannak olyan fesztiválok, közösségek és független helyszínek, amelyek tudatosan távol tartják magukat a relevancia kényszerítő versenyétől. Ezek azok, akik az organikus kiválasztást választják, akik mernek kényelmetlen művészeket is meghívni, és inkább a folyamatok kialakítására összpontosítanak, mintsem termékek létrehozására. Ezek az autentikus terek - apró ökoszisztémák, ahol valódi kapcsolatok születhetnek a művészek és a közönség között, ahol a sebezhetőség nem csupán egy árucikk, hanem az alkotás alapvető feltétele. Rábukkantam ilyen kezdeményezésekre látszólag periférikus helyeken is:
Ezeknek a rezisztencia-formáknak ritkán van médiavisszhangjuk, de mélységük annál nagyobb. Egy sajátos felismerést teremtenek meg a résztvevők között: egy tapasztalaton alapuló szolidaritást, nem hierarchiát. Ilyen terekben az ötletek szabadon keringenek, félelem nélkül, hogy elbitorolják őket. A művésztől nem várják el a kereskedelmileg és ideológiailag korrekt performanszot - csupán az őszinteséget. Ráadásul lassan egy olyan alkotói generáció is körvonalazódik, amely nem hagyja magát beszippantani a rendszerbe, de nem is deklarálja magát látványosan ellenfelének. Inkább rejtőzködési, elkerülési, csendes alkudozási stratégiákat fejleszt, amelyek révén a művészi kifejezés még a rendszer korlátai között is élni tud.
Ez a csendes ellenállás nem látványos, nem követel folyamatos figyelmet, mégis kitartó. És éppen ebben az aktív hallgatásban, abban a visszautasításban, hogy "tartalomként" fogyaszthatóvá váljon, őrzi meg az alkotás mély értelmét: a kérdezést, a feltárást, a megérintést. A valódi alternatíva nem a rendszer szétverésében rejlik, hanem abban, hogy újraépítsük azokat a tereket, ahol a művész emberként létezhet - nem pedig csak imázshordozóként. Ezek a terek - bármilyen törékenyek - ma fontosabbak, mint valaha.
A kortárs fesztivál egy olyan ellentmondásos világot teremt, ahol az ígéretek és a nyomás keveredik. Ez nem csupán egy szórakoztató esemény, hanem egy üzleti vállalkozás, amelynek egyetlen célja a profit maximalizálása. Itt a kreativitás szárnyalhat, de könnyen meg is fulladhat az elvárások, stratégiák és előre megkomponált diskurzusok súlya alatt. Minden látszólag sikeres esemény mögött gyakran rejtőznek olyan láthatatlan mechanizmusok, mint az érdekvezérelt válogatások, a kölcsönzött ötletek, a gondosan megalkotott identitások és a szűrőkön áteresztett hangok. A művészeket nem csupán tehetségük, hanem az is validálja, hogy beleillenek egy olyan narratívába, amelyet már jóval korábban megírtak.
A közönség pedig egy látszólag nyitott élményre kap meghívót, amely valójában gondosan megrendezett: egy "átélhető" érzelemre, amely egy narratív dizájn szűk keretein belül marad - alig hagyva teret a bizonytalanságnak, a szokatlannak, a valódi átalakulásnak. És mégis: ebben a látszólag változhatatlan rendszerben repedések keletkeznek. Csendes, autentikus terek. Kicsi, de elszánt közösségek. Olyan művészek, akik nem megerősítést keresnek, hanem a saját pályájukat járják - akkor is, ha ez nem generál lájkokat a közösségi térben és nem eredményez visszatérő meghívásokat és inkább a valódi párbeszédet választják.
Ez az esszé nem vádaskodás, sokkal inkább kísérlet arra, hogy felfedjük azt, ami a rendezvények színfala mögött rejtőzik: a feszültséget a szabadság és a legitimáció, a kifejezés és a kizsákmányolás, valamint a kreativitás és a marketing között. A kulturális ipar önmagában nem mérgező jelenség, ám veszélyessé válik, amikor elhanyagolja az emberi dimenziót. Amikor a művészetből csupán termék válik, és a művészeket narratívát gyártó eszközként kezelik, akkor a helyzet aggasztóvá válik. Éppen ezért a felelősség nem csupán a rendezők vagy a művészek vállát nyomja; mindannyiunké, akik hiszünk abban, hogy a művészetnek többnek kell lennie, mint egyszerű termék: egy élő térnek, ahol találkozások, gondolatok és az emberi lét mélységei bontakozhatnak ki.
Amíg ezek a terek, még ha a rendszer szélén is helyezkednek el, fennmaradnak, a művészet sosem tűnik el. A fesztivál is visszanyerheti valódi jelentését: nem csupán egy fényűző, kapzsisággal hajtott látványos eseményként, hanem egy közösségi, élő rítusként, amelyben az igazság sebezhető, ámde elengedhetetlen formákban bontakozik ki.
