"Mindig is vágytam arra, hogy gyermekem legyen, de most, hogy megérkezett, az anyaság annyira elnyomó, hogy néha már nehezen találom a lélegzetvételhez szükséges levegőt."

Rossz szülő vagyok? Elég szeretetet adok a gyerekemnek? – sokan teszik fel ezeket a kérdéseket, amikor az energiáik végére érnek. Olyan szülők, akiknek a mindennapi gyermeknevelés olyan terhet jelent, hogy már a legkisebb kedvesség, mint egy ölelés vagy egy érdeklődő kérdés is megerőltetővé válik. Akik néha arra gondolnak, hogy el kellene menekülniük: akár fizikailag a családjuk elől, akár bódító szerekhez folyamodva, vagy fantáziavilágokban keresve a menedéket – sőt, néhányan az élet elől is. Fontos, hogy ezek az emberek tudják: nem egyedül vannak, és segítség kérésével nincs semmi baj. Ami velük történik, az nem csupán egyéni küzdelem, hanem egy szélesebb társadalmi probléma. A szülői kiégés sokakat érintett már, és jelenleg is rengetegen harcolnak a következményeivel. Mit tudunk erről a jelenségről a tudomány legfrissebb eredményei és a gyakorlati tapasztalatok tükrében? E kérdéseket vizsgáljuk meg az EMMA Vonal vezetői, Fazakas Pálma és Sárdi Annamária, valamint a Pécsi Tudományegyetem kutatója, Bogdán Patrik közreműködésével. Milanovich Domi írása.

Fazakas Pálma, a szociálpolitikus és mentálhigiénés szakember, aki az EMMA Vonal és Műhelyek szakmai vezetője, gyakran osztja meg azokat a megdöbbentő mondatokat, amelyeket a hozzájuk telefonáló nők mondanak: „Annyira vágytam a gyerekemre, mégsem érzem az örömöt”, „Szeretem őt, de a mindennapok súlya alatt szinte nyögve járok”, „Mindig is ezt akartam, de a mindennapi valóság annyira elborít, hogy alig kapok levegőt.” Az EMMA Egyesület már egy évtizede működtet egy anonim és ingyenesen elérhető információs és lelkisegély-vonalat, amely szülés előtt és után álló nők számára nyújt támogatást, bármely élethelyzetben. A hívásokat képzett önkéntesek fogadják, akik maguk is anyák, így sorstársi segítséget és empátiát kínálnak a rászorulóknak.

„Én is tapasztaltam hasonló élményeket, mint amiket sok más embertől hallok” – folytatja Sárdi Annamária, dúla és szociológus, a Vonal operatív vezetője. „Nőként különösen nehéz megengedni magunknak, hogy gyengének érezzük magunkat, hiszen a családi dinamika szorosan összefonódik velünk.”

Elkezd rád dőlni a vár, de valójában neked kéne megtartanod. Ezért úgy döntesz, inkább összegyűjtöd a maradék belső erődet, hogy a gyerekednek, a párodnak, az idős szüleidnek jó legyen, de akkor megint lekerül rólad a fókusz, és ahelyett, hogy feljebb lépnél, valójában még mélyebbre kerülsz."

Belga kutatók szerint a szülői kiégés - amely nagyobb számban, de nem kizárólag nőket érint - első szakasza az érzelmi kimerültség, amikor az illető állandóan fáradt, a hangulata már ébredéskor ólmos, nehéz, úgy érzi, egyszerűen elérkezett a teljesítőképessége határához. Ez átcsaphat a második szakaszba, ami az érzelmi eltávolodás, a deperszonalizáció, az elszemélytelenedés. Ilyenkor az anya (ritkábban az apa) szinte gépiesen teszi a dolgát, ellátja a gyerekét, de kevésbé vonja be őt a mindennapi életébe, a kapcsolatuk a gyerek alapvető szükségleteinek kielégítésére szorítkozik.

A harmadik szakasz akkor érkezik el, amikor az egyén úgy érzi, hogy teljesen megbukott a szülői feladatokban. Az öröm, amit korábban a gyermeknevelés jelentett, egyre inkább eltűnik, és a gondolat, hogy talán megbánta a gyermekvállalást, egyre hangosabbá válik benne. Ebben az állapotban a menekülés vágya is felerősödik, lehet ez a család fizikális elhagyásával, az alkohollal vagy drogokkal való visszaéléssel, hogy elkerülje a valóságot, vagy sajnos, akár a legtragikusabb döntéssel, az öngyilkossággal.

Fontos, hogy minél korábban felismerjük a bajt, és kerüljük az önmarcangolást vagy mások hibáztatását.

Gyakran hallani nőktől ezt a kérdést: "Miért vállaltad a gyerekvállalást, ha ennyire nehéz?" Pedig a két dolog nem zárja ki egymást!

- hangsúlyozza Fazakas Pálma, aki szerint lényeges, hogy lássuk: az anyai kiégés (az egyesület nőkkel foglalkozik) nem az egyén hibája, hanem egy összetett társadalmi probléma, ami rajta csapódik le.

A szülői kiégés, amely jelenleg nem szerepel önálló kategóriaként a diagnosztikai kézikönyvekben (DSM, BNO), persze korábban is létezett, ma viszont szerencsére egyre többet és nyíltabban beszélünk róla. De mennyi empirikus adatunk van, amiből kiindulhatunk?

Pár hónapja magyar kutatók publikáltak egy szakirodalmi áttekintő elemzést a Healthcare folyóiratban, amelyben a 2010 óta megjelent, szülői kiégéssel kapcsolatos, összesen 47 tanulmány eredményeit összesítik. A publikáció első szerzője Bogdán Patrik, a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának doktorandusza, aki fő végzettségét tekintve kiterjesztett hatáskörű ápoló. "Mivel nem vagyok pszichológus, a célom az volt, hogy átnézzem, a tudomány jelenlegi állása szerint mit lehet tudni a szülői kiégésről, és ezzel mankót nyújtsak a gyakorlati szakembereknek, érintetteknek. Bár a területen sok a feltáró jellegű kutatás, tehát bizonyos értelemben még mindig csak a felszínt kapargatjuk, vannak olyan elérhető információk, amelyekre érdemes figyelmet fordítani."

Bogdán Patrik meglepetten tapasztalta, hogy a téma után kutatva csupán egyetlen magyar szerzőtől származó tanulmányra bukkant. Ez a felfedezés inspirálta őt arra, hogy alaposabban beleássa magát a terület rejtelmeibe.