Biró Zsombor Aurél az írás világába lépett, ahonnan Hemingway inspirációja vezette őt. Most azonban egy új kihívásra vállalkozott: ketrecharcosok életéről és küzdelmeiről készít filmet. Az erő, a szenvedély és a bátorság, amelyek a ketrecharc világában re

Pénteki kultúrrandi rovatunk különleges vendége Biró Zsombor Aurél, aki szakmai hátterét tekintve forgatókönyvíró, de dramaturgként is számos színlapra felkerült a neve. Zsombor filozófiája szerint a nehézségek ellenére is minden helyzetet le tudunk küzdeni, még ha éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk is a valóságban. Az irodalom világában pedig úgy véli, hogy kapcsolatokat nélkülözve is lehet érvényesülni. Jelenleg egy ketrecharcosokról szóló film forgatókönyvén dolgozik, és nem titkolja, hogy rendszeresen nyomon követi első regénye teljesítményét a Moly.hu platformon.

Gimnazistaként a szépirodalom világában barangoltál, novellák szőtték a gondolataid szövetét, de végül a Színművészeti Egyetem filmíró szakjára pályáztál. Itt nem csupán a filmes történetek írása várt rád, hanem a színházi feladatok is, amelyek új kihívások elé állítottak, és gazdagították a kreatív világodat.

Számomra e három terület nem éles határok mentén létezik, hiszen mindegyik hasonló gondolkodást és kreatív megközelítést követel meg. Mindig is egyértelmű volt számomra, hogy a történetek, karakterek és emberi drámák világa vonz, és ennek kifejezésére a film, a színház és az irodalom nyújtja a legideálisabb lehetőségeket.

A színház világába való belépésem szinte észrevétlenül történt. Az egyetemen forgatókönyvírásra specializálódtam, de a másodéves éveim során egy különleges fordulat állt be: filmrendező évfolyamtársam, Kizlinger Lilla, elhatározta, hogy színpadi feldolgozást készít egy családi történetből. Amikor Lilla felvetette az ötletét, én csak annyit mondtam, hogy rendben van, bár bevallom, nem igazán tudtam, hogyan kapcsolódik ez a színházhoz. Lilla azonban nem az a típus, aki csak úgy lemondana egy álomról; ha valami igazán foglalkoztatja, akkor mindent megtesz, hogy megvalósítsa. Elkezdődött a közös munka, és még egy pályázatot is benyújtottunk, amihez őszintén szólva nem fűztem sok reményt. A várakozásaimat azonban felülmúlta a siker: pénzt nyertünk a projektünkhöz. Így született meg a TÁP Színházban a "Mit csináljak, hogy jobban érezd magad" című előadás. A próbafolyamat során egy igazi gyorstalpaló színházcsinálói kurzust kaptam, amelyet Hajdu Szabolcs és Rába Roland tartottak. Tőlük lestem el mindazt, amit a színpadi írásról tudok, és ez egy olyan élmény volt, amire mindig emlékezni fogok.

Befogadóként át tudod élni a katarzist? Milyen élményekkel gazdagodsz, amikor mások érzelmeit és történeteit befogadod?

Ritkán. Nem mondom, hogy filmet nézni munka, de azért nehezen veszem le a szakmai szemüveget. Ennek ellenére előfordul, hogy taknyosra bőgöm magam egy-egy könyvön, előadáson, például nemrég az Ez csak a világ vége című film és a Katona József Színház egyik előadása, az Itt élet ríkatott meg.

A színház, a film és az irodalom szoros kapcsolatban állnak egymással, és folyamatosan hatnak egymásra. Mindhárom művészeti ág különböző formákban, de hasonló témákat és érzelmeket dolgoz fel, így nem meglepő, hogy egyes elemek átszivároghatnak egyikből a másikba. Előfordulhat, hogy írás közben filmes hatások inspirálnak, és a szöveg ritmusát, dinamikáját filmszerűen alakítjuk. A párbeszédek élénksége, a jelenetek váltakozása vagy a karakterek drámai fejlődése mind olyan jellegzetességek, amelyek a mozi világából származhatnak, de szívesen alkalmazzuk őket az irodalomban is. Ez a kölcsönhatás gazdagítja a kreatív folyamatokat, és lehetőséget ad arra, hogy új nézőpontokból közelítsünk a történetekhez. Tehát igen, a színház, a film és az irodalom nem csupán egymás mellett léteznek, hanem folyamatosan befolyásolják és inspirálják egymást.

Az egyetem kezdetén, amikor még csak a műnemek rejtelmeit kezdtem felfedezni, gyakran előfordult, hogy filmes feladatokhoz prózai szemlélettel álltam hozzá. A "Mit tehetek, hogy jobban érezd magad?" kérdéskör éppen a filmes látásmódom miatt okozott nehézségeket: kezdetben a jelenetek töredezett, vágásokra emlékeztető megjelenítésében gondolkodtam, ami nem mindig illett a színpadi előadásokhoz. Azóta azonban fokozatosan tisztázódott bennem, hogy mely területen érzem magam igazán otthon egy adott műfaj keretein belül.

Idén debütált első regényem, a "Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek", amelyet az "így jöttem"-filmek világa ihletett. A történet szálai mélyen gyökereznek a tematikai elemekben, amelyek a múlt és a jelen, az emlékek és az identitás felfedezésére összpontosítanak, inkább mintsem a formai megoldásokra. A filmek által felvetett kérdések és érzelmek szolgáltatták az alapot, hogy egy olyan narratívát alkothassak, amelyben a családi kötelékek és a személyes tapasztalatok egyaránt kulcsfontosságú szerepet játszanak.

Teljes mértékben egyetértek. Az egyetemi filmtörténet órák során számos kiváló "így jöttem" filmet volt alkalmam megtekinteni – például a Moszkva teret, az Apát, a Napló gyermekeimnek című alkotást, valamint Az apám néhány boldog évét. Ezekből az élményekből az derült ki számomra, hogy a hatvanas és nyolcvanas évek filmes generációi számára szinte elengedhetetlen volt, hogy első filmjeiket saját életükből merítsék. Ezen kívül mindig is vonzott a prózai írás személyessége és vallomásossága, és mivel a színházban és filmen a direkt őszinteség gyakran nem működik olyan jól, természetesnek tűnt, hogy ezt a prózai formát válasszam a kifejezésre.

Első irodalmi élményeim szüleimhez fűződnek, akik a mesék világába vezettek be.

A szépirodalom és a "magasművészet" világát apám nyitotta meg előttem, de az első irodalmi élményeim szorosan összefonódtak anyám szeretetével. Ő hívott életre mesebeli tájakat, amikor lelkiismeretesen olvasott nekem és az öcsémnek gyerekkorunk során. A Rumini varázslatos kalandjaitól kezdve a Narnia krónikáin át egészen A Gyűrűk Uráig sokféle csodát felfedezhettünk együtt. Később a Harry Potter sorozat vált meghatározóvá számomra, amit azóta is évente újraélek, mintha időutazásra indulnék. Az első igazán fontos szépirodalmi élményem A nap is felkel volt, amikor 14-15 évesen rábukkantam Hemingway mesterművére. Ez a könyv a legszebb szerelmes történet, amit valaha olvastam. Emlékszem, ahogy a sorok között barangoltam, és arra gondoltam, ha egy szöveg képes ilyen mély érzelmeket ébreszteni, akkor én is szeretnék írni valami hasonlót. Azóta is ez a vágy hajt, hogy a szavak erejével magam is megérintsem mások szívét.

Nemcsak az irodalom, de érthető módon a sport is édesapádhoz (Bíró Attila vízilabdázó, edző, 2015-től 2023-ig a magyar női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya - a szerk.) kötődik az életedben. Ez hogyan formálta a személyiségedet?

A sport az életem egyik legfontosabb tanítómestere lett, és megtanított arra, hogy a legnehezebb pillanatokban is képes vagyok kitartani, még ha éppen a kimerültség vagy a fájdalom dominál is. Emlékszem, amikor télen, mínusz öt fokban, a Hajós Alfréd uszodában hússzor száz gyorsat úsztam; minden egyes hossz végén úgy éreztem, hogy a végsőkig eljutottam, de a feladás sosem volt opció. Egyszerűen csak folytatnom kellett, és túllépni a határokon. A vízilabda világában felnőve a kudarcokhoz való hozzáállásom is mélyen formálódott. Ez a sportág arra tanít, hogy bár a győzelem a legfontosabb, a vereséget méltósággal kell viselni. Ez a tanulság talán az értelmiség számára is hasznos lenne. Amikor egy művész csalódik egy díj elmaradása miatt, vagy politikai választásokat veszít, gyakran hallani a hisztit és a panaszokat. Ezzel szemben egy sportoló a vereség után gratulál a győztesnek, és elismeri: most így alakult. Nem a világ igazságtalansága miatt, hanem mert egyszerűen valaki jobb volt nálam. Apám mindig büszkén, egyenes háttal állt fel a vesztes meccsek után, és ez a példa mélyen belém ivódott. Az igazi erő nemcsak abban rejlik, hogy képesek vagyunk győzni, hanem abban is, hogy méltósággal fogadjuk a vereséget, és tovább lépünk.

Tinédzserkorodban csatlakoztál a Független Mentorhálózathoz, ami jelentős támogatást nyújthatott a szakmai karriered elindításában.

Addig csak a fióknak és anyámnak írogattam a kis novellaszerűségeimet. Az irodalmi ambícióm akkor jött meg, amikor Potozky László ötven ember közül engem választott tanítványának. Nagy szerencsém volt, mert egy közepes novellát küldtem be - tulajdonképpen nem is tudom, mit látott abban a szövegben.

Alapvetően elengedhetetlen, hogy valaki rendelkezzen egy olyan háttérrel, amely segíti a beilleszkedést az irodalmi közegbe. Ez a háttér nemcsak támogatást nyújt, hanem inspirációt is ad ahhoz, hogy az írók vagy költők felfedezhessék és kifejezhessék saját hangjukat.

Valahonnan meg kell tanulni a szakmát, hogy mitől jó egy mondat, mitől lesz egy bekezdésnek ritmusa, mitől kezd el lüktetni, vibrálni egy szöveg. Hova teszünk vesszőt vagy pontot, mitől jó és mitől unalmas egy szó. Lehet, hogy valaki úgy születik, hogy ösztönösen érzi ezeket, de én nem ilyen voltam. Nekem a történetekhez van érzékem, az írástechnikát meg kellett tanulnom.

Amennyiben arra a kérdésre keresed a választ, hogy vajon szükséges-e intézményi támogatás az előrehaladáshoz, azt kell mondanom, hogy nem. Az irodalom világában véleményem szerint éppúgy lehet érvényesülni kapcsolatok nélkül is. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan ajtók, amelyek sosem nyílnak meg, ha nem a "megfelelő" családi háttérrel rendelkezel, de szerencsére manapság már kevésbé jellemző, hogy ez a fajta protekció döntő szerepet játsszon a közegben.

Természetesen! Meséljünk kicsit a regényemről. Ezt a történetet elsősorban azoknak szántam, akik szeretnek belemerülni a képzelet világába és felfedezni az emberi lélek rejtelmeit. Olyan olvasóknak írtam, akik értékelik a mély érzelmeket, a komplex karaktereket és a váratlan fordulatokat. Számomra fontos, hogy a könyvem hitelesen tükrözze a valóság bonyolultságát, miközben egy izgalmas és elgondolkodtató utazásra hívja az olvasót. Te kinek írnád a saját regényedet?

Ha az írók valóban őszinték lennének, valószínűleg mindig azt mondanák, hogy saját maguknak írnak. Én is így közelítem meg a dolgot: elsődlegesen a saját ízlésemnek szeretnék megfelelni, másodsorban pedig azoknak a három kiváló személynek, akik rendszeresen szerkesztik és véleményezik a prózai munkáimat: Potozky Lacit, Gáspár Sárát és Juhász Tibort. Amikor egy-egy szakaszt írok, gyakran azon töprengek, vajon ők hogyan reagálnának a szavaimra.

Egyébként van egy furcsa technikám: szerkesztés közben elképzelem, hogy nem magamnak olvasom fel a szöveget a szobámban, hanem egy felolvasóesten a közönségnek. A hallgatóság képzelt jelenléte segít észrevenni a hibákat, és eldönteni, elég jó-e egy-egy mondat, hogy felvállalhassam mások előtt.

Sokszor párhuzamot vonnak a könyv és Kemény Lili "Nem" című regénye között, valószínűleg amiatt, hogy mindkettő életrajzi elemekkel bír.

A két regény között leginkább irodalomelméleti és tematikus párhuzamok figyelhetők meg. Mindkét mű esetében ugyanaz a szerző és narrátor áll a történet középpontjában, és mindkettő családi vonatkozású narratívát kínál. Különösen érdekes, hogy a narcizmus és a vele való küzdelem központi szerepet játszik mindkét történetben. Továbbá, az SZFE mint fontos helyszín is közös elem Lilinél és nálam. Ugyanakkor esztétikai szempontból a két könyv között jelentős eltérések mutatkoznak, és véleményem szerint politikai nézőpontjuk is eltérő.

A Facebook-oldaladon izgalmas tartalommal gazdagíthatod a közönségedet, például a könyved Moly.hu-n kapott értékeléseit osztva meg. Ezzel nemcsak a könyved iránti érdeklődést növelheted, hanem a közönséged véleményeire is hangsúlyt fektethetsz. Érdemes lehet kiemelni a legizgalmasabb visszajelzéseket, vagy akár kérni az olvasóidat, hogy osszák meg saját gondolataikat a könyvről. Ezzel a személyes kapcsolatot is erősítheted a rajongóiddal!

Álszentnek érezném magam, ha azt mondanám, hogy nem látogatom meg minden héten a regényem Moly.hu-s oldalát. Az írók számára természetes, hogy érdeklődnek a könyvük iránti visszajelzések iránt, hiszen elég nehéz nem kíváncsi lenni arra, mit gondolnak róla az olvasók.

A szakmai kritikákat is meg szoktam osztani, ezek nyilván részletesebbek, és többet is lehet tanulni belőlük, de ugyanúgy örülök az olvasói visszajelzéseknek. Nem gondolom, hogy egyik fontosabb lenne a másiknál, ráadásul esetemben egyelőre mindkettő elég pozitív, ez pedig a lehető leghálásabb helyzet.

Korábban említetted, hogy a klasszikus "így jöttem" filmek rendezői számára szinte elengedhetetlen volt, hogy pályájukat önéletrajzi alkotással indítsák. Az első műved is egy életrajzi könyv lett. Gondolkodsz azon, hogy követed ezt a hagyományt, vagy inkább távolodnál az ilyen típusú személyes megközelítésektől a jövőben?

Valószínű, hogy a közeljövőben kicsit eltávolodom önmagamtól, de egyelőre nem tudom, mi lehet még irodalmi értelemben igazán vonzó számomra a saját agymenéseimen kívül. Ezt nem hiúságból állítom; a filmjeim és színdarabjaim többnyire nem a saját egóm körül forognak. Az igazi kérdés az, hogy mi az, ami annyira leköti a figyelmemet, hogy kétszáz oldalon keresztül tudnék róla írni. Jelenleg novellákon dolgozom, és keresem a megfelelő témát és nyelvezetet, ami inspirálhat.

Ha jól értesültem, igazán foglalkoztat az a kérdés, miként integrálhatod a közélet nyelvezetét a művészeted világába.

Jelenleg úgy érzem, nincs megfelelő kifejezésünk arra, ami a 2020-as évek politikai táját jellemzi. Vegyünk egy példát: az amerikai választások előtt figyelemmel kísértem a bal- és jobboldali diskurzusokat a Redditen. A jobboldali fórumokon emberek milliói állították határozottan, hogy Donald Trump simán elintézi a demokratákat, míg a baloldalon még többen fogalmaztak meg éppen az ellenkezőjét, szintén magabiztosan. Közben a közvélemény-kutatók, ahogy később kiderült, inkább csak tippelgettek a győztesről. A választás éjszakáján, amikor megérkeztek az első eredmények, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy valójában semmit sem tudunk a helyzetről. Ez a tapasztalat rendkívül dezorientáló, és érdemes lenne róla mélyebben írni. Ugyanabban a fizikai térben létezünk, de lehet, hogy X. és Y. tapasztalata erről a világról sosem találkozik. Magyarországon is hasonló a helyzet: ami számomra világos a hazai eseményekkel kapcsolatban, az mások, akár egy hozzátartozóm számára is, teljesen érthetetlen lehet.

Rengeteg olyan jelenség van az elmúlt öt-tíz évből, amelyekről a művészet eddig nem igazán tudott érdemben reflektálni. Lehet, hogy csak én maradtam le ezekről az alkotásokról, de például Ben Lerner Az iskola Topekában című regénye óriási hatással volt rám. A mű felnövéstörténetének keretein belül elemzi, miként torzítja el a politika a nyelvet, hogyan fosztja meg a szavakat valódi jelentésüktől, s ezzel hogyan üresíti ki a gondolatokat és az állításokat.

Tehát valóban foglalkoztat ez a kérdéskör, de egyáltalán nem biztos, hogy könyv is lesz belőle, nem tudom, mennyi anyag van ebben.

Regényt vagy forgatókönyvet írsz nehezebben?

Forgatókönyvet, mert ezzel kapcsolatban sokkal erősebb az imposztorszindrómám. Azt képes vagyok elhinni magamról, hogy tudok prózát írni, a filmmel és a drámával viszont más a helyzet.

Az írás folyamata gyakran rendkívül időigényes, különösen egy filmforgatókönyv esetében. Jövő ilyenkor már forogni fog az első nagyjátékfilmem, amelynek címe: "Ellentétes alapállás". A rendezői székben Füzes Dániel fog ülni, és a Nemzeti Filmintézet is támogatja a projektet. Gondolj csak bele: ezt az anyagot három éve gyúrjuk, és csak jövőre indul a forgatás. Ez azt jelenti, hogy mire a film eljut a mozikba, legalább hat évnyi munkafolyamat áll mögöttünk. Összehasonlításképpen: a regényem elkészítése másfél év alatt zajlott.

Mi az, ami segíthet átvészelni a nehéz időszakokat?

Az Ellentétes alapállás esetében az, hogy nagyon jó Danival dolgozni. Nem ez az első közös projektünk, az egyetemen sok rövidfilmet csináltunk együtt. A forgatókönyvek első verzióinál általában nem szólok neki, éppen hol tartok, csak a semmiből meglepem a kész szöveggel. Az Ellentétes alapállásnak viszont már a negyedik változatát készítem, és azt veszem észre, hogy minden jelenetről tudósítom Danit Messengeren, hogy egy kicsit szórakoztassuk közben egymást.

A film egy izgalmas és érzelmekkel teli történetet mesél el, amely a szerelem, barátság és önfelfedezés köré épül. A főszereplő egy fiatal, aki egy váratlan esemény következtében kénytelen szembenézni a múltjával és a jövőjével. Az utazás során különféle karakterekkel találkozik, akik mind hozzájárulnak a fejlődéséhez és a megértéséhez. A film tele van fordulatokkal, humorral és mély érzelmekkel, miközben a nézők végigkísérhetik a főszereplő útját a felnőtté válás rögös ösvényén. A vizuális megjelenítés és a zenék egyedi hangulatot teremtenek, így a film nemcsak szórakoztató, hanem elgondolkodtató élményt is nyújt.

A testvéri gyűlölet ereje – egy elgondolkodtató történet, amely két húszéves ketrecharcos fiú, testvérek harcát mutatja be. Az egyikük, Ádám, siket, míg a másik, Dániel, nem beszél a jelnyelven, így a kommunikációjuk szinte lehetetlen. Gyerekkorukban elválasztották őket, és majdnem egy évtizeden át nem volt köztük kapcsolat, ami mély sebeket hagyott mindkettejük lelkén. Most azonban a sors kényszeríti őket, hogy egy fedél alatt éljenek, miközben a múlt árnyai minduntalan kísértenek. A közös lakásban a feszültség szinte tapintható: Ádám és Dániel mindketten a saját világukban élnek, de kénytelenek szembenézni azzal, amit eddig elkerültek. A gyermekkori sérelmek, a családi elhagyatottság és a félreértések mind-mind újra felszínre törnek. A testvéri kötelék, amely elvileg összeköti őket, most szakadékot képez. Ádám hallgatása és Dániel elzárkózása között feszültség keletkezik, amelyet a ketrecharcokban való küzdelem sem tud feloldani. A harc, amely a ringben folyik, nem csupán fizikai, hanem belső küzdelem is: ki tudja jobban feldolgozni a múltját, ki tudja megérteni a másikat, aki a legközelebb áll hozzá? A történet középpontjában a meg nem értés és a kirekesztettség áll. Ahogy próbálnak kapcsolatot teremteni, úgy derülnek ki a mélyen elásott érzések és sérelmek. A testvéri gyűlölet, amely szinte minden szavukban és mozdulatukban ott rejlik, egyben az út is a gyógyulás felé. A harcok során nemcsak a ringben találkoznak, hanem a saját érzéseikkel is, és talán, éppen a legnagyobb küzdelem a szívükben zajlik. Egy feszültséggel teli éjszakán, amikor a múlt árnyai a legnyomasztóbbak, Ádám egy üzenetet hagy Dánielnek a falon, rajzolva, hiszen a szavak nem elegendőek. Dániel, aki először nem érti a képet, végül felfedezi az üzenetet: testvéri szeretet, félelem, és a vágy, hogy a múltat maguk mögött hagyják. A szavak nélküli kommunikáció ereje talán éppen abban rejlik, hogy a legmélyebb érzések szavak nélkül is kifejezhetők, ha az ember igazán akarja. A történet végére a testvérek rájönnek, hogy a gyűlölet nemcsak elválaszt, hanem lehetőséget is ad a megértésre és a megbocsátásra. A múlt terhei, ha nem is tűnnek el teljesen, de együtt hordozva talán könnyebbé válhatnak, és a harcok során felfedezik, hogy a testvéri kötelék, amelyről azt hitték, hogy végleg megszakadt, valójában sosem volt erősebb.

Bár egy kicsit kezd kicsúszni a kezemből a dolog, hiszen már jó ideje foglalkozunk vele, mégis mélyen a szívemben őrzöm ezt az anyagot. Tele van sportfilmes elemekkel, így bőven akad benne bunyó és izgalmas akciójelenetek. Ugyanakkor van egy erőteljes művészfilmes hangulata is, ami különösen a két főszereplő közötti interakciókból fakad. Mielőtt a köztük lévő feszültségről egyáltalán beszélhetnének, előbb ki kell találniuk, mit is mondhat a másik – olyan, mintha egy Activity-partit játszanának, ahol a szavak helyett a cselekedetek beszélnek.

Ezen felül a film egy rendkívül stilizált és elvont formában tapintja meg azokat a maszkulinitással kapcsolatos dilemmákat, amelyekről a regényemben is szó esik.

Amikor forgatókönyvet vagy drámát írsz, látod magad előtt a kész filmet vagy előadást?

A film készítése során mindig pontosan látom a képeket és a jeleneteket. Amikor írok, a fejemben már ott vannak a különböző plánok és vágások. Persze a rendező később mondhatja, hogy ő más beállításokat képzelt el, de én a szövegírás közben szinte képkockáról képkockára látom az egész folyamatot. A drámai jeleneteknél általában egy totálképet képzelek el, ahol a szereplők a térben elhelyezkedve mondják a párbeszédeiket. A színházi szövegek esetében pedig a legérdekesebb munka a próbák során zajlik, amikor a szöveg életre kel, és kiderül, hogy mi működik jól, és mi nem. Igyekszem úgy alakítani, hogy a dramaturgiai feladatokat is én láthassam el a saját darabjaimnál, mert így a próbák alatt lehetőségem van korrigálni azokat a dolgokat, amiket az íróasztalnál elhibáztam.

A Katona József Színházban bemutatott "Megrág, kiköpött" és a Jurányi Házban látható "Mit csináljak, hogy jobban érezd magad?" című előadások mindkét esetben az improvizáció művészetére épülnek. Ezek a produkciók nem csupán szórakoztatóak, hanem lehetőséget adnak a színészeknek, hogy saját kreativitásukat és érzelmeiket is belecsempésszék a történetekbe, így minden előadás egyedi élményt nyújt a nézők számára.

Több okból kötöttünk ki Kizlinger Lillával, a darab rendezőjével ennél a munkamódszernél. Ő színészként sokat imprózott más rendezőkkel, és tetszett neki, hogy nagyon valóságszagú, életes, aluldramatizált, mégis izgalmas szövegeket lehet így létrehozni. Én meg ugye másodéves filmes hallgatóként nem nagyon hittem el magamról, hogy meg tudok írni egyedül egy színdarabot, ezért nagy biztonságot jelentett, hogy nem a semmiből kell nekifognom. A színészekkel együtt beledolgoztuk magunkat a történetbe, az így felhalmozott alapanyagból pedig már csak ki kellett gereblyéznem, ami igazán jó, és azt még kicsit felturbóznom, kipofozgatnom. A Megrág, kiköpnél azért is adta magát ez a technika, mert a történet két színész kapcsolatáról szól - egy intim párkapcsolati cucc ez a szerelemben megélt alá-fölé rendeltségi viszonyokról és egymás akaratlan elnyomásáról. És mivel Rujder Vivien és Béres Bence színészek, az improvizációk során ők is belepakolhatták az anyagba a saját élményeiket, tapasztalataikat, szorongásaikat.

A forgatókönyvírás és a dramaturgia közös élményeket teremt, hiszen ezek a műfajok szoros együttműködést igényelnek más alkotókkal. A közös brainstorming, a karakterek és történetszálak közös kidolgozása egy igazi csapatmunka, ahol mindenki hozzájárul a végső eredményhez. Ezzel szemben a prózaírás inkább egy belső utazás, ahol az író magányosan merül el a gondolataiban, a saját világában. Melyik létformában érzed jobban magad? A közösségi élmények és a kollektív kreativitás vonzó lehet, de a magányos írás is különleges szabadságot adhat. Te melyik teret választanád inkább?

A színház és a filmkészítés sokkal izgalmasabbá válik, különösen a heuréka pillanatok miatt: fantasztikus érzés valakivel közösen felfedezni valami újat. Az irodalom terén viszont nem igazán kedvelem az egyedüli munkát; a prózaírás viszont más tészta, ez számomra kifejezetten örömteli tevékenység. Ezért végül is minden nehézségért kárpótol. Az irodalom számomra alapvetően a legfontosabb dolog a világon – talán csak a foci vagy a szerelem tudná felülmúlni.