A Nosferatu hossza és főszereplője olyan súlyos atmoszférát teremt, hogy szinte elnyeli a nézőt.

Egy álom vált valóra - bár a végeredmény inkább egy szürreális rémálomra hasonlít! - hiszen Robert Eggers a viking mitológia után a német expresszionizmus viharos múltjának egy igazi gyöngyszeméhez nyúlt. Nosferatu, a szenvedett vámpír, végre megérdemelt egy kis vérfrissítést, hiszen a feledés évszázados pora már régóta eltakarja a fangságát, amely ma már csupán elmosódott árnyékként él a kollektív tudatban. Bár F. W. Murnau 1922-es néma filmje csupán "másolat", ahogy Bram Stoker örökösei jogi csatáikban próbálták bizonyítani, egyben olyan klasszikus is, amely messze túlszárnyalta a maga korát. Hiába próbálták betiltani és megsemmisíteni, Nosferatu halhatatlansága biztosította, hogy örökre beírja magát a filmtörténelem nagykönyvébe.

"Minden idők legmeghatározóbb némafilmjéhez" csak olyan alkotó nyúlhat, aki már bizonyította tehetségét az egyedi atmoszféra megteremtésében és a szürreális nézőpont alkalmazásában. Eggers, aki a Birodalmi boszorkánytól kezdve a világítótornyon át Az Északi című filmig a mitológia és a folklór gazdag elemeit ötvözte, a modern horror műfajának alapjait rakta le.

Az új Nosferatu mégis archaikusnak tűnhet, mivel egy gótikus történetet beszél el, a mellékkarakterek megalapozásával pedig

Eggers mesterien felfedi a címszereplő világát, ahol úgy tűnik, hogy a főszereplő teljesen elveszik a körülötte zajló események tengerében.

A film cselekménye hűen tükrözi az eredeti alkotást, bár néhány részlet (például a karakterek nevei) módosult. A fiatal házasember, Thomas Hutter, Erdélybe utazik, hogy főnöke, Knock megbízása alapján lebonyolítson egy ingatlanügyletet Orlok gróffal, aki németországi Wisborgban szeretne letelepedni. Feleségét, Ellent, aki gyenge idegzetű, a Harding család gondjaira bízza. Az ifjú asszonyt megfoghatatlan félelmek gyötrik álmaiban, és retteg új férje utazásától, de a lehetőség, hogy a Hutter család anyagi helyzete javuljon, nem hagy más választást. Thomas azonban egy sokkal sötétebb és szörnyűbb valósággal találkozik a Kárpátokban, amely végső soron nemcsak őt, hanem szeretett feleségét is veszélybe sodorja.

A Nosferatu brutális nyitójelenete szinte azonnal megteremti a film körüli feszültséget és sötét hangulatot. Eggers mesterien érzékelteti a horror lényegét már az első pillanatokban, mintha a nézőket egy titokzatos és veszélyes világba kalauzolná. A rendező egy korábbi sikerének, A világítótoronynak a tapasztalatait felhasználva, ügyesen építi fel a vizuális koncepciót, amely magával ragadó és félelmetes egyben. Bár felmerült, hogy a produkció fekete-fehér formátumban készüljön, hűen az eredeti klasszikushoz, a választás végül a színekre esett. Ez a döntés nemcsak a költségvetés szempontjából volt praktikus, hanem lehetőséget teremtett a hangulat fokozására is. A Nosferatu így is figyelemre méltó 50 millió dolláros költségvetéssel rendelkezik, ami különleges helyet biztosít számára a szerzői filmek között.

A Nosferatu félelmetessége szorosan összefonódik a címszereplő alakításával. Az 1922-es klasszikusban Max Schreck lenyűgöző átalakulása Orlock gróffá valóban páratlan élményt nyújt. Nem véletlen, hogy az ő játékának köszönhetően formálódtak meg a vámpír mitológia alapelemei. Schreck patkányra emlékeztető vámpírja – amelynek megjelenése mögött valószínűleg a pestisjárvány áll, amit a rágcsálók terjesztettek – új dimenziót nyitott a horror műfajában. Lugosi Béla elegáns, főúri Drakulája után,

Eggerséknek sikerült valami eredetivel előrukkolni: a Kárpátok arrogáns Vlad Tepesével, aki bocskoros nemesként olyan súlyos akcentussal bír, hogy minden kiejtett angol szóba undorral törli bele a nyelvét. Kétszer.

A Stephen King klasszikusának, Az után, Bill Skarsgård újabb félelmetes karaktert hozhat létre, mellyel még inkább gazdagítja már így is lenyűgöző színészi palettáját.

Azonban a film nem csupán a címszereplő körül forog, és még csak nem is a Hutter karakterét kiválóan megformáló Nicholas Hoult a középpontban, hanem a történet igazi főszereplője, a vámpír ellentéte és egyben vágyainak tárgya, Ellen Hutter. Lily-Rose Depp, Vanessa Paradis és Johnny Depp lánya, minden energiáját és tehetségét beleadja a szerepbe: hol szelíd és naiv, hol dühöng, hol gyenge, hol pedig a végzet asszonyának megtestesítője. Olyan, mintha e filigrán testben ezernyi nő rejtőzne. Ellen és Orlock gróf kapcsolata távol áll a Coppola által megálmodott Dracula évszázadokon átívelő romantikájától.

A szöveg hangulata mélyen átható, ahol a megszokott érzelmek helyett egy szinte vad, féktelen szenvedély tör elő. Az erotika intenzitása szinte tapintható, és a vágy feszültsége belengi a teret, mintha minden pillanatban készen állna a kitörésre. A testek összefonódása nem csupán egy intimitás, hanem egy ősi ösztön, amely a határokat átlépve éri el a csúcsot. Ez a vágy elragad, és az érzékek tűzben égve, a vágyakozás szüntelen szikráit szórja.

Ez a brutális jelenet a film végén éri el csúcspontját.

A Nosferatut eleve belengi a determinizmus légköre, amelyre csak ráerősít, hogy a néző már ismeri a sztorit. Eggers cserébe alaposabban kidolgozta a mellékkaraktereket. A Harding család, akik vigyáznak Ellenre, míg Thomas Erdélyben tartózkodik, saját kis történetet kapott. Aaron Taylor-Johnson és Emma Corrin játéktere így nagyobb, akárcsak a Van Helsing alteregóját, von Franz professzort alakító Willem Dafoe-é. Ki is használják. Az őrület felé kacsingató ingatlanügynök, Herr Knock a gonosz szolgájává válik, így osztályrésze csak a bukás lehet: Stoker Renfieldjét megidéző karakterben Simon McBurney brillírozik.

Ez a deprimáltság minden egyes képkockáját megüli, mind a 133 percnyi játékidejét áthatja. Emiatt hosszúnak is tűnik, az ember szívesen rövidebbre szabná egy ollóval (vagy hamarabb pontot tenne a végére egy karóval). Beillesztve egy picivel több explicit jelenetet a grófnak, aki meglepően keveset szerepel. Nosferatu egy évszázad után visszatért, hogy a vérünket szívja. Vajon lesz-e annyira kommersz ez a szerzői film, hogy árnyékot vessen a popkultúrára?