India, Pakisztán és Afganisztán: fűszerek, fegyverek, szövetségek és tálibok (VI. rész) Ezek a három ország nem csupán földrajzilag, hanem kulturálisan és politikailag is szoros kapcsolatban áll egymással. India gazdag fűszerekben és ízekben, míg Pakiszt

Megérkeztünk egy óriási, ragyogó fényekben úszó palotához, ahol az esküvői ceremónia zajlott. Az épület előtt luxuskocsik álltak sorban, olyan csillogó járművek, amilyeneket eddig még soha nem láttunk. Eddig csak az utcákon suhanó, kopottas, megviselt autók tűntek fel, amelyek fényszórói töröttek voltak, és a jelzőlámpák is csak félig működtek.

Éreztem, mintha egy teljesen új afgán "dimenzióba" érkeztem volna.

Becipelték.

Mintha egy elnöki rezidencia fogadószobájának közepén állnék – ilyen pompát eddig csupán a képernyőn csodálhattam. A tágas térben hatalmas, kerek asztalok körül férfiak ültek, mindannyian elegáns öltönyben. Krém és bordó színű terítők borították a bútorokat, a székek hátán pedig átlósan elhelyezett masnis díszítések csillogtak, mintha a helyszín egy ünnepélyes eseményre készülne.

A színpad magányosan állt, üresen, mint egy elhagyott sziget a végtelen óceán közepén.

Az afgán fiatalok keserűen megosztották velem, hogy 2021 óta az esküvők hangulata drámaian megváltozott. Ma már alig hallható zene, tánc vagy mulatság, a vendégek csupán csendes beszélgetésekbe merülnek. A nők külön helyiségben "élvezik" az eseményt, még a menyasszony is távol marad. Teljesen eltérő élményt nyújtott az, amit Delhiben tapasztaltam, ahol az esküvők sokkal vidámabbak és élettel telibbek voltak.

Az alkohol használata már korábban is tilalom alá esett, és a tinédzserek ezt nem is kérdőjelezték meg.

- Kik a tálibok? - kíváncsiskodtam.

- Szeretnél egyet látni? - hangzott el a kérdés, ami egy pillanatra megállította a gondolataimat.

Mielőtt még kimondtam volna az igent, máris intettek az egyik fegyveres felé. Büszkén mesélték neki, hogy az asztalnál két európai ül. Magyarországról és Romániáról nem hallottak, de Németország neve már ismerősen csengett a fülükben. A fekete szemhéjfestéket használó, nőies hajviseletet és hagyományos afgán fejfedőt viselő tálib férfi odalépett hozzánk, és egy széles mosollyal üdvözölt: "Welcome to Afghanistan!" Azonnal rákérdezett, hogy keresztények vagyunk-e. Igenlő válaszunkra azonnal egy újabb kérdést tett fel: nem szeretnénk-e áttérni a muzulmán vallásra?

Mivel megtanultam, hogy a fegyveres embereknek nem érdemes ellentmondani, inkább kitértem a kérdés elől, és azt mondtam: "Még átgondolom." Az arca azonnal széles mosolyra húzódott, majd büszkén felmutatta Kalasnyikovját, amelyet a hosszú, fekete köpenye alól emelt ki, készen arra, hogy átadja nekem. Szerencsére ekkor egy pincér bukkant fel, aki a fején egy hatalmas ételtálcát egyensúlyozva futott az asztalunk felé – épp ideje volt, hogy az étkezésre összpontosítsunk.

Mégpedig gyorsan - mondták a fiatalok, mert az esküvőnek nemsokára vége. De hát alig foglaltunk helyet, akartam mondani nekik, de nem jött ki szó a számon, inkább az ételt "toltam le" a torkomon.

Miközben falatoztak, hangot adtak mély elégedetlenségüknek a tálib rezsimmel kapcsolatban. Eleinte azt hittem, hogy provokációról van szó, ezért inkább hallgattam, és csak kérdéseket szegeztem nekik. Az egyikük azt állította, hogy a húsz évnyi amerikai jelenlét alatt a közbiztonság katasztrofálisan romlott; a mindennapokban öngyilkos merényletek sorozata történt, az iszlamisták folyamatosan támadtak, embereket raboltak el, és különböző bűnözői csoportok váltságdíjat követeltek.

Most már sokkal jobb a közbiztonság, ám minden szabadságjogot megnyirbáltak, tették hozzá. Tudatták, hogy a nők csupán hatodik osztályig járhatnak iskolába, azután szinte alig hagyhatják el a lakásukat, mi több, a számukra elérhető egyetlen felsőfokú oktatási szakképzést, a nőgyógyászatot is betiltották.

Ezt követően az asztalunkhoz lépett egy férfi, akit csupán tálib katonai parancsnokként mutattak be. Nyilvánvalóan fontos személy lehetett, hiszen négy fegyveres kísérte. Ezt a lehetőséget kihasználva, mesélni kezdtem neki az indiai esküvőm élményeiről.

- Nálunk, az afganisztáni iszlám emirátusban a saría törvények vannak érvényben. A vallási jogszabály tiltja az alkoholfogyasztást, a zenehallgatást, a táncot, a mulatozást, és szigorúan korlátozza a nők jogait. A saríát örök érvényű isteni kinyilatkoztatás szentesíti, tehát ember által megváltoztathatatlan. A mi értelmezésünk a helyes, ezért Afganisztán az egyetlen igazi iszlám állam - magyarázta.

Bátorkodtam megemlíteni, hogy a hírek szerint már nem képeznek női nőgyógyászokat, és így ez a terület kizárólag férfiak számára van fenntartva. Az állítás szerint férfiak csak a feleségük esetében gyakorolhatják ezt a szakmát, hiszen csak őket érinthetik meg.

- A mostani női nőgyógyászok 10-15 év múlva nyugdíjba mennek, elhaláloznak vagy elhagyják az országot. Mi lesz azokkal a hölgyekkel, akik nőgyógyászati szakvizsgálatot igényelnek majd?

- Meghalnak - felelte, a szavakban egyfajta távolságtartás érződött.

Szerencsére sikerült megőriznem a lelki nyugalmamat, és visszakérdeztem.

A folyamatos elhalálozások következtében előbb-utóbb demográfiai kihívásokkal kell szembenéznünk, nem igaz?

- Erre is van megoldásunk. Akkor majd több gyermek szülésére kötelezzük a nőket. Mondjuk, tíz helyett tizenötöt kell majd szülniük. S lehetőleg több fiút!

Harsány nevetés kíséretében távozott, de azért megkérdezte, mikor váltunk muzulmánná. Az asztalunknál leült egy nyolcéves kisfiú is, aki érdeklődve megjegyezte, hogy Allah hite az egyedüli igaz. Ilyen szituációban itthon legfeljebb sört rendelünk és koccintunk - azonban Kabulban másként kell kezelni az efféle éles helyzeteket...

A fejünk fölött szálló drónra lettem figyelmes, és azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Mielőtt még kérdezhettem volna, az operátorok máris a válaszaikkal álltak elő: a drón nem csupán az esküvői eseményeket rögzíti, hanem élő közvetítést is biztosít a tálib parancsnokság központjába. A magyarázat folytatódott: a katonai vezetők kíváncsiak arra, hogy kik ülnek egy asztalnál, mit mondanak egymásnak, mennyi időt töltenek együtt, és hogy melyik asztalhoz ül át később az adott személy. Egyértelmű volt, hogy a drón felettünk töltötte a legnagyobb időt, figyelve minden részletet…

Ennek ellenére a fiatalok továbbra is sorra vették a tálibokkal kapcsolatos elégedetlenségeiket: az afgán állami televízióban megtiltották a mozgóképek sugárzását, amiről úgy vélték, hogy elképesztő. Ismét csak azt gondoltam, hogy provokálnak, és ha ebben a témában kifejtem a véleményemet, akkor az esküvői élményeimről csak a börtöncellámban mesélhetek a társaimnak. Tovább kutakodtam, kérdésekkel bombáztam őket, de szerencsére ők nem tettek fel nekem semmit, a véleményem iránti érdeklődésük teljesen hiányzott.

Azt mesélték, hogy az az asztalhoz hívó tálib vezető valaha az osztálytársaik közé tartozott, ám azóta "rossz útra tévedt", és radikalizálódott. "Lehet, hogy csak betagozódott" – szakította meg a barátja a mondandóját, hiszen a fegyver, ami nála volt, és az, hogy a tálib hatalom embereként él, előnyöket biztosít számára. Így sokkal jobb körülmények között él, mint a hétköznapi emberek.

Erre a kérdésre nem tértem ki, de arra a megállapításra jutottam, hogy a fiatalok bátran vállalták a hatalomkritikát egy olyan környezetben, ahol számos tálib parancsnok, tiszt és vezető jelen van. Ennek oka talán az, hogy ők vagy a szüleik valamilyen módon a kabuli hatalom szolgálatában állnak, tehát a rendszer részei. Máskülönben valószínűleg nem lehetnének itt ezen a fényűző, pazar esküvőn.

Lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért üres kézzel érkeztem a menyegzőre. Többször is érdeklődtem, hogy mennyi lenne az elvárt ajándék, hiszen hajlandó lettem volna több dollárt is áldozni egy ilyen különleges alkalomra. A vőlegény és családja számára igazi megtiszteltetés, sőt, kiváltság, hogy két európai fehér ember tiszteletét tette az esküvőn, ezért csupán annyit kértek, hogy készítsünk néhány közös fényképet a férfival. Természetesen örömmel eleget tettünk a kérésüknek.

A vőlegényt egy férfi a kezét fogva vezette elénk, elkészültek a felvételek. Az asztalnál a fiatalok hangosan kuncogtak, kérdezték, kézfogáskor reszketett-e a vőlegény keze. Nem értettem, mire gondolnak. Nevetve mondták, hogy a fiatalember nagyon izgul, ugyanis éjszaka végre megérintheti élete első nőjét...

Egyikük megjegyezte, hogy a vőlegénye, akit jól ismert, valószínűleg azért sietett az esküvővel, mert szeretett volna végre átélni egy intim kapcsolatot. Nem foglalkozott azzal, hogy a szüleik választották őt és jövendőbelijét egymásnak; számára csupán az volt a lényeg, hogy közel harmincévesen végre elérhesse a vágyott szexuális élményeket...

Már éppen készülődni indultunk, amikor egy megdöbbentő látvány fogadott: az egyik esküvői asztalon egy Kalasnyikov pihent. Szinte képtelen voltam elhinni, hogy amit látok, az valóság – úgy éreztem, hogy a retinám mintha csak "odafestette" volna a fegyvert. Az asztalnál ülő fiatalemberek észrevették a döbbenetemet, és kedvesen tájékoztattak, hogy ez csupán egyfajta rendfenntartó eszköz. Észrevettem, hogy amint a vendégek egy kicsit túl hangosan kezdtek beszélgetni, a tálib férfi finoman ráhelyezte a kezét a golyószóróra, és azonnal csend lett. Az események furcsa dinamikája és a fegyver jelenléte egy egészen új dimenziót adott az ünnepségnek.

- Ó, hát ez még semmi, nézd csak ott hátul a likvidátorokat! Na ők aztán igazán kemény figurák, nem úgy, mint ez a fegyveres tálib a kis vízi pisztolyával - mondta az egyik fiatal, miközben hangosan felnevetett.

Az egyik asztalnál ülő férfiakra mutatott, akiknek arcát teljesen elborította a sötét ruházat, csupán a szemeik csillogtak ki a sötétségből. A kérdés, hogy mi is a likvidátor "munkaköri leírása", megakadt a torkomon, és végül nem mertem feltenni. Idővel, más forrásokból értesültem arról, hogy ők "bármit, bármikor, bárhol, bármilyen áron" vállalnak. Igazán vonzó ajánlat...

Távozásomkor az egyik tálib inszisztensebbé vált, és ragaszkodott ahhoz, hogy közös fényképeket készítsen velem. Én azonban vonakodtam, hiszen nem szerettem volna, ha egy olyan csoport tagjaival azonosítanak, amelyet a világ szinte minden országában terroristaként tartanak számon.

Láttam, nem vette jó néven a bizonytalanságomat. Elkészült hát a felvétel, aztán kértem a fiúkat, távozzunk, nem akartam több fotót készíteni ezekkel az emberekkel. Várnunk kellett, amíg a 23 éves Lorenz több tálibbal és sok fegyverrel készített fotókat, ő élvezte a helyzetet. Sok parancsnok és tiszt is megörökítette a pillanatot.

Örömmel tapasztaltam, hogy a figyelem más irányba terelődött.

Visszavittek a vendégházba, ahol egy éjszaka ára 60 lejnek megfelelő afgán afgáni volt. Az ajtó, amelyen beléptünk, egy börtönajtóra emlékeztetett: robusztus vasszerkezet, a felső részén pedig egy háromrácsos ablakocska éktelenkedett. Amint beléptünk, a golyószóróval felszerelt biztonsági őr alaposan átvizsgált minket, majd udvariasan megkérte, hogy írjunk a vendégkönyvbe. Ki merte volna visszautasítani a kérését…

Letette a füzetről a távcsöves puskát, én pedig remegő kézzel fejeztem ki hálámat a vendégház kivételes vendégszeretetért, különös figyelmet szentelve a fokozott biztonsági intézkedések elkerülhetetlenségének és hatékonyságának. Az őr érdeklődött, hogy a neve fel van-e tüntetve a dokumentumban.

Nem tudott olvasni, de mégsem akartam hazudni neki - őt kihagytam, bevallottam, de azonnal helyrehoztam a buta tévedést...

Másnap Kimmel a tálib információs és művelődési tárca turisztikai osztályára mentünk. Előbb gyalog vágtunk neki az útnak, de a sok lezárt utca miatt feladtuk. Többen tágra nyílt szemekkel nézték a csupán szemeit kitakaró Kimet, ugyanis rajta kívül egyetlenegy nőt sem láttunk az utcán.

Tudtuk, a tálibok által bevezetett saría törvények szerint a nőneműek csak férjük kíséretében hagyhatják el otthonaikat, akkor is csak bevásárlás érdekében, néhány perc erejéig. Többen köszöntek, két helyi kedélyesen behívott teázni. Amikor az üzletben fizetni akartunk egy-egy termékért, az árusítók nem akartak pénzt elvenni.

- Isten hozott Afganisztánba - mondták mindannyian, s meghajoltak előttünk.

Azt suttogták, hogy igazi megtiszteltetés a távoli földről érkező vendég üdvözlése és gondoskodása.

- Bár szegények vagyunk, Allah gondoskodik azon termékek előteremtéséről, amelyeket a vendég igényel tőlünk. Úgy érezzük, Allah éppen minket választott ki arra, hogy a messzi földről érkezett utazó keresztezze az utunkat, ez számunkra egy hatalmas megtiszteltetés. A Koránban külön figyelmeztet bennünket Allah: a vendéget, az utazót nagy becsben kell tartani, hisz ő küldte őt hozzánk, s ország-világ előtt büszkének kell lennünk, hogy ilyen szempontból a kiválasztottjai vagyunk - mondta egyikük, aki igen szerény otthonában teával itatott és megebédeltetett.

Mélyen megérintett minket. Hasonló élményekkel találkoztam Iránban, Irakban, valamint számos más arab és muzulmán országban is. Az emberek jósága, a hitük, a vallásuk és a meggyőződésük által vezérelt, önzetlen vendégszeretet lenyűgöző, és alázatra, valamint szerénységre tanító viselkedésformák.

Tudtuk Kimmel, az információs és művelődési tárcának a turistákkal foglalkozó irodája nem más, mint az utazókkal foglalkozó hírszerző iroda - erre a WhatsApp csoportban több korábbi turista figyelmeztetett bennünket.

Az angol nyelvet folyékonyan beszélő recepciós férfi segítségével taxisofőr érkezett, akivel sikerült megállapodnunk az árban. Emellett jeleztük neki, hogy SIM-kártyát is szeretnénk vásárolni, valamint pénzváltásra is szükségünk lenne. Tudtuk, hogy hosszú órák várnak ránk az úton, és más turisták is hasonló sorsra jutottak. Így hát elindultunk az izgalmas kaland felé.

A taxis előbb rosszhelyre vitt, 40 percbe telt, mire megtalálta a helyes utat, s még ugyanannyiba, ameddig elértük az úticélunkat. Nincs Waze navigációs applikáció vagy Google térkép. A taxis telefonon próbált útbaigazítást kapni barátaitól, ismerőseitől.

Elértünk a minisztérium épületéhez. Az állig felfegyverzett őrök furán néztek ránk, csodálkoztak, mit keresünk ott. Több ellenőrzést követően (főleg a derekunk tájékát nézték, nehogy öngyilkos merénylők legyünk, s robbanószerkezetet hordjunk) sikerült bejutni a megfelelő épületbe és az irodába.