Felfedem a legfőbb titkot, ami régóta rejtve maradt!
A kapitalista körökben most felcsendülnek a felháborodott hangok: hova is tart ez a firkász? Talán éppen ezért érdemes az óradíjak világából kiindulni az állításom alátámasztásához, miszerint a „pénz az idő” mondás csupán egy nagy mítosz. Képzeljük el, hogy valaki 100 forintos óradíjjal dolgozik – vajon tényleg ötször értékesebb embernek számít az, aki 5000 forintot kér el egy óráért? Vagy nézzük meg azt, aki napi egymilliót keres: mennyivel is ér többet ő, valójában? (Természetesen gazdasági értelemben fontos tényező, hogy az egységnyi hasznot mennyi idő alatt tudják előállítani.)
Nem, ezek a díjak, amelyeket óradíjaknak nevezhetünk, csupán a teremtő munka értékét tükrözik, amelyet az adott személy az adott folyamat során végez. Ha ugyanez az egyén más munkakörben dolgozik, eltérő díjazásért, akkor itt sem az embert jutalmazzák, hanem a másik munkafolyamatban kifejtett tevékenységének értékét mérik.
Tehát az időt nem csupán pénzként érdemes felfogni, hanem inkább az értékét kell hangsúlyozni. Hiszen egy ezer forintos óradíjjal dolgozó személy esetében a gyermekeivel és szeretteivel eltöltött időt nem a munkahelyi órabér határozza meg, hanem az a jelentőség és élmény, amit ezek a pillanatok nyújtanak számára.
Az idő egy páratlan kincs, amelyet nem lehet pénzben mérni; véges és megismételhetetlen. Az életünket a születésünktől a végső pillanatig egy határozott időkeret határozza meg. Ezzel a limitált erőforrással érdemes okosan bánni. Ahogy fogynak a pillanatok, úgy nő az értékük; minden egyes óra és perc egyre értékesebbé válik, amikor tudjuk, hogy nem állíthatjuk meg az időt.
Mennyit ér valójában szülőnek lenni? Mennyit jelent az a pillanat, amikor karácsonykor a gyermek a szőnyegen állva a LEGO kockákat egymásra rakja? Ha egy szülőnek hónapokon keresztül spórolnia kellett, túlórák tucatjait vállalta, hogy megvásárolhassa a vágyott LEGO szettet, vajon nem sokkal értékesebb ez a pillanat, mint annak, aki bármikor meg tudja venni gyermekének a legújabb játékot? Kinek a boldogsága mélyebb: annak, aki a nehezen megszerzett ajándékot nézi, vagy annak, aki könnyedén adhatja a gyermeke vágyait? Melyik szülőnek ad többet az az idő, amit a gyermekével tölt, miközben az épít, játszik, és szárnyal a fantáziájában? Az érzelmek, az önfeláldozás és a közös élmények mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a szülői szerep valódi értéke megmutatkozzon.
Amikor egy szeretett személy végleg távozik az életünkből, gyakran merül fel bennünk a kérdés: vajon nem kellett volna több időt együtt töltenünk? Valószínű, hogy sokunknak volt már hasonló élménye.
Felbecsülhetetlen érték, mert nem tudjuk mikor ér véget földi létünk. Holnap talán? És ha holnap, akkor elmondtuk vajon elégszer a gyermekeinknek, hogy mennyire fontosak ők az életünkben? Szántunk rájuk elég időt?
Karácsonykor sokan úgy érzik magányosak, egyedül vannak. Valójában nem, mert van egy-két ember, akit szenteste is fel tudnak hívni, aki rájuk szán öt percet, aki feláll a családi vacsorától, és azt mondja, rád mindig van időm. Akinek van olyan barátja, ismerőse, szerette, akit szenteste is felhívhat legalább öt percre, az a ember nem magányos, nincs egyedül, mert van valaki, aki a legértékesebbet adja neki: időt.
