"Mi késztette őket az aláírásra?" – 1957-ben kétszáz író és költő sorakozott fel Kádár János támogatása mellett.

Művészet és szórakozás

1957 őszén nagyszabású gyűlést rendeztek a Kádár-rendszer támogatására. E jeles esemény keretében felolvasták a magyar írók által megfogalmazott üzenetet, amely kifejezte elkötelezettségüket a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány mellett, valamint a szovjet csapatok segítségének igénybevétele mellett, mindezt a "véres ellenforradalom" fenyegetésének elhárítása érdekében. Harmincöt évvel később számos író osztotta meg tapasztalatait arról, hogy milyen szerepet játszottak a dokumentum megszületésében és támogatásában.

December elején hunyt el Borenich Péter Aranytoll-díjas magyar újságíró, dramaturg. Borenich 43 éven keresztül volt a Magyar Rádió munkatársa. Több száz dokumentumműsort készített, melyek egy része mai is megtalálható a honlapján.

"Nincs benne fasiszta vagy antidemokratikus jelleg."

Köztük az egyik legizgalmasabb a művészet és a hatalom viszonyáról szóló 1992-es műsor: Borenich ebben tucatnyi olyan írót szólaltatott meg, akik 1957 őszén kiálltak az '56-os forradalmat szovjet segítséggel leverő Kádár János rendszere mellett, de legalábbis szerepelt a nevük egy ilyen nyilatkozaton.

Az ügy, amelyre most fókuszálunk, valamint a kiállás, amely mögötte áll, közvetlenül kapcsolódik az ENSZ XI. közgyűléséhez. Itt került napirendre a magyar kérdés, miután egy nemzetközi bizottság megállapította, hogy "1956 októberében és novemberében Magyarországon lezajlott események egy spontán nemzeti felkelés formájában valósultak meg. Nincs alapja annak a kijelentésnek, hogy a felkelést a hazai reakciós erők gerjesztették volna. Ezen események nem voltak fasiszta vagy antidemokratikus jellegűek."

Az ENSZ közgyűlését 1957. szeptember 10-re hívták össze, ami feszültséget generált a Kádár-kormány körében. A hatalom képviselői, akik egyre növekvő aggodalommal figyelték az eseményeket, úgy döntöttek, hogy protestáló akciókat szerveznek. Ennek egyik legfontosabb állomása a szeptember 4-én megrendezett nagygyűlés volt, amit a Sportcsarnokban tartottak. Az elnökségben olyan prominens személyiségek foglaltak helyet, mint Dobi István, Apró Antal és Kállai Gyula. A rendezvény fő szónokaként pedig Ortutay Gyula, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora lépett fel, aki a közönség figyelmét az aktuális politikai helyzetre irányította.

A váratlan fordulat Egy szürke, unalmas napon, amikor a világ egyhangú rutinban zajlott, egy aprócska esemény felkavarta a csendet. Az emberek a megszokott dolgaikat végezték, amikor hirtelen, mint egy villámcsapás, megérkezett a meglepetés. Egy kis doboz, csomagolatlanul, egy forgalmas utcasarkon tűnt fel. Senki sem tudta, hogy ki hagyta ott, de a kíváncsiság gyorsan eluralkodott az arra járókon. Mi lehet benne? Talán egy elfeledett kincs, vagy egy üzenet a múltnak? Az emberek összegyűltek, és sorban álltak, hogy felfedezzék a titkot. Mindenki szívében ott dobogott a remény, hogy valami különleges vár rájuk. Végül, amikor valaki bátorságot gyűjtött és kinyitotta a dobozt, elárasztotta őket a meglepetés varázsa – egy egyszerű, de gyönyörű üzenet: „Élj a jelenben, mert a legszebb pillanatok váratlanul érkeznek.” Ez a nap, amely kezdetben szürkének tűnt, végül tele lett színekkel és új élményekkel. A váratlan meglepetés emlékeztette őket arra, hogy az élet tele van csodákkal, csak észre kell venni őket.

A nagygyűlés a megszokott keretek között folyt, ahol a résztvevők ismerős formában osztották meg véleményüket. Az esemény azonban egy váratlan fordulatot vett, amikor Fodor József, "a magyar írók nevében" elmondta nyilatkozatát, amely sokakat meglepett. Íme néhány részlet a nyilatkozatból:

Egyek vagyunk ezzel a közösséggel. Ismerjük a lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük, hogy a magyar nép soha nem vágyott és nem vágyik ellenforradalomra. Az illetéktelen és ellenséges nyugati beavatkozás jelentős szerepet játszott abban, hogy a fasizmus minden maradványa felszínre került, és néhány napra olyan állapotokat idézett elő, amelyek az 1920-as fehérterrorra emlékeztettek. Ma azonban egy dolog világosan kirajzolódik: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fellépése és a szovjet csapatok segítsége megakadályozta az egyre fokozódó véres ellenforradalom veszélyét hazánkban. Azóta egyre inkább értékeljük azokat, akik a nehéz időkben kitartottak és megóvták a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszaeséstől és a polgárháborútól.

Fodor József a nyilatkozat végén 170 magyar író és költő nevét olvasta fel, majd ez a szám néhány nap múlva 222-re emelkedett.

Az aláírók között megtalálható Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Galgóczy Erzsébet, Illyés Gyula, Füst Milán, Örkény István és Weöres Sándor is, akik mindannyian jelentős alakjai a magyar irodalomnak.

"Azért kerestem fel különböző írókat és költőket, hogy alaposan utánajárjak ennek a kérdésnek," nyilatkozik Borenich a dokumentumműsorban, aki 35 év elteltével több mint tizenkét irodalmárt faggatott meg.

(A sportcsarnoki nagygyűlésen az írókon túl kiállt az új hatalom mellett a katolikus egyház, az orvosokok, a képzőművészek egy-egy képviselője, majd néhány nappal később a filmesek, valamint a Magyar Rádió és televízió dolgozói is.)

Az alábbiakban a "Zsarolás vagy alku" című riportműsor legfigyelemreméltóbb pillanatait idézzük fel.

Borenich Péter alapkérdése így szólt: Miért írta alá?

Bárány Tamás: Szolidaritásból a bebörtönzött írótársaink iránt. Én a mai napig úgy tudom, hogy összesen 17 író kollégánk volt bebörtönözve, és akkor jött egy olyan finom értesítés, hogy ha ezt a nyilatkozatot aláírják az írók, akkor az állam, a párt eláll attól a tervétől, hogy megbüntesse azokat az írókat, akiket addig bebörtönöztek. Nem lesznek íróperek, és egy enyhébb hangulat következik be, mert a fő ellenállást - úgy érzékelte a párt - az írói ellenállás jelenti, és addig, amíg az írók ilyen nyílt ellenállásban vannak, addig itt békesség nem lesz.

Fejes Endre egy különleges személyiség, aki sokak számára inspirációt jelent. Ő nem csupán a nevét viseli, hanem egy olyan életutat is bejárt, amely tele van kihívásokkal és sikerekkel. Munkássága és egyénisége révén sokan megtanulhatták, hogy a kitartás és az elkötelezettség kulcsfontosságú a célok elérésében. Az ő története példa arra, hogy az álmok valóra válhatnak, ha hiszünk magunkban, és nem félünk a nehézségektől. Az életében bekövetkezett fordulatok és a tapasztalatai mind hozzájárultak ahhoz, hogy egyedülálló nyomot hagyjon a környezetében.: Nem is tudtam, hogy ilyen nyilatkozat van. Ha nem hív fel telefonon, akkor abban a boldog tudatlanságban döglöm meg, hogy fogalmam nem volt, hogy ilyen van. Én ilyet nem írtam alá, nem is kért senki.

Én nem voltam ott a forradalom forgatagában. Az én feladatom az volt, hogy búcsút vegyek a sok józsefvárosi fiútól, akik a pesti srácokkal együtt áldozatul estek a bűnös Budapestnek. Ha valaki ilyen beszélgetéssel keres meg, csak annyit mondok: állj meg egy pillanatra! Hát itt hevernek a holtak, és sokuk még mindig nincs méltón eltemetve!

Hegedűs Géza: Az írószövetségben a legmarkánsabb képviselője ennek a kérdésnek Háy Gyuszi volt. Nagy tiszteletteljes barátság fűzött össze minket, és többször is kérte, hogy írjak alá valamilyen dokumentumot. Ám amikor azt válaszoltam: "Figyelj, fogalmam sincs, ki vagyok én, ki vagyunk mi, és ki vagy te", akkor nagyon megbántódott. Később egy másik régi jóbarátom, Aczél Gyuri, azt javasolta, hogy többféle dologra is írjam alá a nevemet. De ezúttal sem tettem.

Cseres Tibor: Hatalmas viták folytak arról, hogy végül aláírjuk-e a nyilatkozatot vagy sem. Az érvelés lényege az volt, hogy az aláírásunk révén meg kell mentenünk az elnyomás alatt szenvedő írókat. Németh László kifejezte véleményét, miszerint a csupán aláírásunk nem elegendő tiltakozás, és a legjobb megoldás az lenne, ha közösen egyfajta öngyilkosságot hajtanánk végre. Ezt a javaslatot Illyés Gyula elutasította. Őszintén szólva, az én véleményem nem volt túlságosan mérvadó, de én sem támogattam az öngyilkosság ötletét. A feleségem otthon ebéddel várt rám, így azt az ígéretemet, hogy vele leszek, fontosabbnak tartottam, mint hogy egy nemes cél érdekében feláldozzam magam, ezért elhagytam a társaságot. Nem emlékszem rá, hogy végül aláírtam volna.

Csurka István édesapja, Csurka Péter is részt vett az aláírási akcióban. István visszaemlékezik: '45-ben tértünk haza Németországból, apám pedig csatlakozott a Nemzeti Parasztpárthoz. Írói pályafutása ekkor még nem bontakozhatott ki, hiszen sokáig nem tudott elhelyezkedni, és a negyvenes-ötvenes évek nehézségeit éltük át. Az '56-os események után én börtönbe kerültem, majd internáltak, és amikor az aláírásgyűjtés zajlott, már szabadlábon voltam, de állás nélkül. Apámat viszont hirtelen felfedezték, mint írót. Mit tehetett volna, kérdezem én, hiszen szegénynek szüksége volt a megélhetésre, és szeretett volna publikálni. Ez végül meg is valósult: írásai a Népszavában jelentek meg, olyan tárcákat és novellákat írt, mint a háború előtti időszakban. Az életben maradás volt a célja. Én pedig ezért soha nem róttam fel neki, hogy ezt tette. Én magam nem írtam alá, és megjegyzem, hogy engem mint ellenforradalmárt, aki éppen csak felmentést nyert, nem kerestek meg.

Erdődy János gondolatai szerint Kádárék akciója mögött nem világos, hogy valójában mit kívántak elérni. A kérdés az, hogy mennyire van hatással az ENSZ-re és a nyugati hatalmakra, hogy kétszáz nehéz sorsú magyar író miért tiltakozik vagy éppen mit nem kifogásol. Hiszen éppen azok az ENSZ és nyugati hatalmak, akik egy évvel korábban cserbenhagytak minket, nem fognak komolyan venni bárkit, aki hangot ad a véleményének. Az elmúlt harminc év tapasztalata ezt egyértelművé tette. Amikor végül az elénk tett dokumentumot alá kellett írni, úgy éreztem, hogy ezt olyan nyugodt szívvel tehetem meg, mintha az Atyaúristenhez írnák egy kérést, hogy legyen szíves májusi esőt hozni.

Nem tudom felfogni, miért érdekes ebben az aláírássorban például Németh László vagy Szabó Lőrinc aláírása, amikor mind a ketten akkor kaptak Kossuth-díjat, amikor még nem minden budapesti köztérről hantolták ki a forradalom elesett hőseit.

Fehér Klára szavai mélyen rezonálnak bennem: egy hatalmas, bizarr félelem burjánzott a lelkemben. A rettegés szövevényéhez szorosan hozzátartozott a hatalom kiszámíthatatlansága, amely mindent átitatott. Emlékszem, 1957 tavaszán Németh László Kossuth-díjat kapott, míg Tamási Áron – aki a gyönyörű Gond és hitvallást írta és mondta el – szabadon futkározhatott. De Szánthó Tibort, aki ugyanezt a művet felolvasta, börtönbe zárták. Novobátzky Sándort pedig egy cikk miatt - a Különös emberek című írása miatt - vetették rács mögé. Bennünket is elért a félelem, és ott motoszkált a gyávaság érzése: ez nem tartható tovább, valahogyan élni kellene. Volt egy naiv illúziónk, hogy talán a lecsukott írók sorsa javulhat, ha valamit teszünk. Talán a hatalom szörnyetege megbékél. Akkor nem tudtuk, hogy mennyi vér már folyt, és milyen véres jövő vár ránk Kádár kezei alatt. Azt hittük, hogy ezzel a hatalommal talán együtt lehet élni. Csúnya és gyáva dolog volt, de nem tűnt olyan súlyosnak. Most így tekintek vissza erre az időszakra, és ez az érzés kísér végig.

Tamási Lajos: Teljesen egyetértek azzal, hogy ez akkor megszületett. Fényes dokumentuma annak, hogy azok az írók, akik egyöntetűen a forradalom mellett foglaltak állást, lehetetlen dolog, hogy önszántunkból írják alá, és nem erkölcsi és anyagi kényszer alatt készítettek egy ellenkező szellemű nyilatkozatot.

Goda Gábor szavait átfogalmazva: Az írószövetség megalakulását megakadályozták, és helyette azt javasolták, hogy egy Irodalmi Tanács jöjjön létre. A Kulturális Minisztérium részéről engem is felkértek, hogy legyek ennek a tanácsnak a tagja. Úgy vélem, hogy az Irodalmi Tanácson belülről indult el ez a kezdeményezés. Mi, a kollégáimmal, aktívan részt vettünk ezekben az ügyekben. Például Dobival együtt Kádár Jánoshoz is elmentünk, hogy előmozdítsuk a megalakulásunkat és a könyvkiadás helyreállítását. Kádár azt mondta, hogy a külföld véleménye alapján nem tud intézkedni, mert Magyarország sorsa nem lehet külföldi befolyás alatt. Ugyanakkor, ha magyar írók összefognak és közösen lépnek fel, ő támogatni fogja a kezdeményezéseinket. Úgy érzem, hogy helyes döntés volt, hogy aláírtam ezt a megállapodást, nem igaz?

Szász Imre: Illyés Gyula akkor magyar írófejedelem volt, s tudtam, hogy ő tudja, mit csinál. A másik Vas István, nagy költőnek tartottam, szerettem. Most, mint kiderült, Illyés Gyuláné azt mondta, hogy Illyés Gyula Pesten sem volt akkor, amikor ez az aláírás történt, lent volt Tihanyban és oda senki nem jött hozzá, és Vas István felesége, Szántó Piroska, akinek félelmetesen jó memóriája volt, azt mondta, hogy szó sem volt arról, hogy Vas István ezt aláírta volna.

Csoóri Sándor egy kiemelkedő magyar költő és író volt, aki gazdag életművével jelentős hatást gyakorolt a magyar irodalomra. Műveiben gyakran tükröződnek a magyar táj, a népi kultúra és az emberi lélek mélységei. Csoóri a lírai kifejezés mestereként ismert, akinek versei tele vannak érzelmi intenzitással és filozófiai mélységgel. Költeményei nemcsak a szépségről szólnak, hanem a lét értelméről és a társadalmi kérdésekről is, ezzel gazdagítva az olvasók világát. Művészetével örökséget hagyott hátra, amely folyamatosan inspirálja a következő generációkat.: Nem emlékszem. Nem először hivatkozom erre az emlékezetkihagyásra, de szinte bizonyos vagyok, hogy nem írtam alá. Nagyon szívesen megmondanám, mert ezt én nem bűnnek tartanám, hanem félrevezetésnek. Jó, mi mindnyájan bent voltunk a forradalomban, megtagadni senki nem tagadta meg igazában a forradalmat, soha nem beszéltünk másképp, inkább hallgatunk.

Illyésnek és Németh Lászlónak a szerepe '57 tavaszától kezdve a Kossuth-díj kapcsán nem volt egyszerű számunkra, fiatal írók számára sem. El tudom képzelni, hogy a felnőttebb írók úgy gondolták, hogy akármi történt is, meg kell kötni egy új kiegyezést. Én ezt csak feltételeztem akkoriban. S ha ez így van, akkor ez a fajta együttműködés már megelőzte azt a későbbi együttműködést, amelyiknek résztvevői voltak Déry Tibortól kezdve azok, akik kijöttek Kádárék börtönéből, s ez az úgynevezett "kiegyezés" készítette elő azt, hogy a magyar értelmiség egészen más szellemű életet tudott '62-63 után kezdeni, mint amit például '68 után a cseh értelmiség. A politika roppantul bonyolult. Azok, akik öt-hat világégést végigéltek, mondjuk Németh László, Illyés Gyula, lehetséges, hogy ők úgy gondolták, hogy úgyis a nagypolitika dönti el végső soron, hogy mi történik Magyarországgal, hogy ők igazában csak egy olyan helyzetet tudnak teremteni, amelyikben alku révén természetesen, de egy másfajta élet indulhat el, amelyik az itt lakók java részének próbál valamilyen életföltételeket teremteni. Ez nem a szigorú erkölcs világába tartozik, ez a politikai alkuk világába tartozik természetesen, s azt, hogy ezt írók követték el, ez nagyon nehezen feldolgozható az irodalom számára.