Mit tegyünk a barátunkkal, aki folyamatosan a panaszkodás tengerében evezik?

Kimerítő élmény lehet, amikor valaki úgy érzi, hogy az életének minden apróbb-nagyobb nehézségét ránk kell zúdítania. Hogyan tudjuk meghúzni a határokat, hogy ne tűnjön úgy, mintha érdektelenek lennénk a másik ember sorsa iránt?

Senki életében nincs meg a tökéletesség, és mindig akadnak okok a panaszra: a munkahelyi feszültségek, a forgalom okozta késések, vagy a hangos szomszéd, aki megzavarja az alvásunkat. Ezekről szívesen beszélgetünk a hozzánk közel állókkal, ami nemcsak természetes, hanem egészséges is, mint azt Alisha Simpson-Watt, a SELF magazin szakértője is hangsúlyozza. Az ilyen megnyilvánulások segíthetnek a düh és a stressz feldolgozásában, és megerősíthetik a baráti kapcsolatainkat, hiszen az érzelmi támogatás keresése közel hoz minket egymáshoz. Ugyanakkor fontos különbséget tenni aközött, hogy valaki időnként megosztja a frusztrációit, vagy folyamatosan a problémákra összpontosít. Ha egy barátunk rendszeresen a negatívumokat sorolja, az mentálisan kimerítő lehet, és megnehezíti, hogy valóban élvezzük a vele töltött időt.

De mit kezdjünk azzal, aki folyton panaszkodik, és hogyan szabjunk határokat? Erre kereste a választ a SELF cikke.

Sarah Epstein, a dallasi párterapeuta véleménye szerint, ha kis mértékben alkalmazzuk a kölcsönös panaszkodást, az megerősítheti a kötelékeinket. Gondoljunk csak arra, milyen egyszerűen tudunk közelebb kerülni egy kollégánkhoz, amikor megosztjuk egymással a közös ellenszenvünket egy harmadik munkatárs iránt. Azonban, ha ezt a gyakorlatot túlzásba visszük, a panaszkodás könnyen a kapcsolatunk alappillérévé válhat.

Vizsgáljuk meg, vajon nem tápláljuk-e saját magunk a negatív gondolatokat. Itt az ideje, hogy a pozitívabb irányba tereljük a beszélgetéseinket! Például ahelyett, hogy egy tévéműsort bírálunk, inkább beszéljünk egy másikról, ami mindkettőnknek tetszene. Vagy dicsérjük meg a másikat a szuper Instagram-fotóiért! Lehet, hogy elsőre furcsának tűnik, főleg ha eddig a negatív oldalról közelítettünk, de idővel ez a megközelítés egyre természetesebbé válik a kommunikációnkban. Érdemes kipróbálni!

Legközelebb, ha a barátunk elkezd panaszkodni, álljunk ellen annak a késztetésnek, hogy mi is az övéhez hasonló energiát fektessünk a válaszba, mert azzal azt jelezzük, hogy teljesen bele vagyunk feledkezve a panaszáradatába, és csak bátorítjuk, hogy még többet zúdítson ránk belőle. Epstein azt javasolja, hogy fogjuk rövidre a barátunk frusztrációjának tudomásul vételét, például mondjunk annyit, hogy "ja, ez tényleg nagyon gáz", "fú, sajnálom, hogy ezen mész át, bárcsak segíthetnék", vagy "én is dühös lennék". Aztán hallgassunk el. Ha nem öntünk olajat a tűzre, barátunk számára kevésbé kielégítővé válnak ezek a kirohanások, és ő is rövidebbre veszi a panaszkodást, mert nem kapja meg azt az érzelmi reakciót, amit várt volna.

Az is egy lehetőség, hogy eltereljük a szót valamilyen pozitívabb dologra. Például azt mondjuk: "Ez tényleg nehéznek tűnik. De várj, nem ma lesz a randid? Legalább azt várod már?" Vagy: "Sajnálom, hogy ilyen nyűgös vagy. Mi szokott segíteni ilyenkor, hogy jobban érezd magad?" Ezzel inspirálhatjuk barátunkat, hogy a megoldásokon gondolkodjon, és vessen véget a lehangoló megnyilvánulásoknak.

Egy közös vacsora vagy egy bár felkeresése remek lehetőség a kikapcsolódásra, de sokkal kevésbé vonzó, ha egy olyan személy társaságában tesszük ezt, aki folyamatosan a problémáiról beszél. Simpson-Watt tanácsa szerint érdemes inkább olyan közös programokat választani, amelyek lekötnek minket, mint például egy jógafoglalkozás, egy mozifilm megtekintése vagy egy koncert, ahol nehezebb a negatív gondolatokkal foglalkozni.

Nem kell a panaszkodó barátunkat rögtön elhallgattatnunk, de a szakértők szerint nem kell rosszul éreznünk magunkat amiatt, ha méltóságteljesebb módszereket próbálunk alkalmazni. Például mondhatjuk, hogy "már csak tíz percem van, úgyhogy még egy kis időt tudok erre szánni", vagy "el kell mennem, de holnap térjünk vissza rá, ha még mindig ki akarod adni a feszültséget". Ezzel határokat szabunk és jelezzük, hogy fontos számunkra ez a barátság, ezért akarjuk megszabni azokat a kereteket, amelyek között működhet.

Ha a barátunk szüntelen panaszkodása már annyira kikészít, hogy attól is idegesek leszünk, ha meglátjuk a nevét a telefonunk értesítéseiben, beszéljünk vele a dologról. Ha elfojtjuk az érzéseinket, akkor csak felerősítjük azokat, amíg az ingerültség haraggá nem fokozódik. Hogy ezt elkerüljük, a legjobb, ha nyíltan, de tiszteletteljesen kifejezzük az aggályainkat.

Kezdjük a beszélgetést a megértés és az együttérzés szellemében, elkerülve a hibáztatást vagy a haragot. Simpson-Watt tanácsa szerint így is fogalmazhatunk: "Őszintén szólva, az utóbbi időben úgy érzem, hogy a találkozásaink túl sok negatívumot tartalmaznak. Beszélhetnénk néhány jó dologról is, ami történt velünk?" Vagy alternatív megoldásként mondhatjuk: "Igazán törődöm veled, de a folyamatos panaszáradat mostanában kicsit megvisel. Talán próbálhatnánk csökkenteni ezt?"

Epstein véleménye szerint a legjobb, ha még azelőtt beszéljük meg a problémáinkat, mielőtt a panaszkodás mértéke olyan szintre emelkedne, hogy az a barátságunk alapjait is megkérdőjelezheti. Ha pedig barátunk, a legjobb szándékaink ellenére, figyelmen kívül hagyja érzéseinket és csak a saját nehézségeit osztja meg velünk, érdemes elgondolkodnunk a kapcsolatunk ideiglenes felfüggesztésén. Fontos emlékeznünk arra, hogy bár támogató támaszt nyújtani barátainknak csodálatos dolog, ez nem történhet a saját boldogságunk rovására.