Lehetséges, hogy Hollywoodban egy új korszak küszöbén állunk, ahol az érzékenyítés trendje lassan háttérbe szorulhat? A filmipar folyamatosan változik, és a közönség ízlése is átalakulhat, ami új kihívásokat és lehetőségeket teremt a történetmesélésben. V

A New York Times is beszámolt arról, hogy véget érni látszik a diverzitást és a woke értékeket ünneplő filmes időszak.

Úgy tűnik, a trumpizmus visszatérése elhozhatja a woke mozi végét. Néhány évvel ezelőtt a Fekete Párduc vetítésein a nézők az öklüket a magasba emelve hirdették a "fekete erőt" (black power). Voltak, akik a Szellemirtók női remake-jét pionír alkotásnak gondolták, miközben a szélesebb közönség nem díjazta filmet. A legújabb Star Wars-trilógia egyes jeleneteiben mintha a Trump-féle fehér felsőbbrendűség híveivel kötötték volna össze a gonosz birodalmiakat, Az akolitus című sorozat azonban azért hasalt el, mert "túl woke" volt, és eltért a kánontól. A Gal Gadot főszereplésével forgatott Wonder Woman viszont megmutatta, hogy egy női rendezővel és női főszereplővel forgatott blockbusterből is lehet siker.

Miközben úgy tűnt, Hollywoodot meghódította a woke, a jobboldali vagy konzervatív mozinézők kedvenc elfoglaltsága lett, hogy a Puerto Ricó-i származású Rachel Zegler Hófehérkéje miatt puffogjanak. Valljuk be, nem is alaptalanul. Az Amazon Prime idei sorozatában (My Lady Jane) a 16. századi Edward király, angol királynak legfeljebb a lova volt fakó, ő maga viszont fekete, mozgássérült és homoszexuális. De hát ne tagadjuk, még mi is jártunk egy-egy kört a kérdés körül, például, amikor Isaac Newtont barna bőrű színész játszott egy brit sorozatban.

Valószínűleg senki sem hitte, hogy a "woke" szellemiség varázsütésre egy földi paradicsomot varázsolhat a megosztott Amerikában és más helyeken a világban. Ha azonban visszatekintünk, a hatása még ennél is elenyészőbbnek tűnik. Ezek a filmek...

"valójában inkább egy szűk kör sajátos műfajának tűnnek, mint a spagettiwestern vagy a blaxploitation filmek - egy kulturális zeitgeist egyedi termékei, amik a kontextusukban értelmezhetők igazán"

- fogalmazza meg Kabir Chibber a New York Times hasábjain.

A filmiparban mindig is jelen voltak a furcsa és bizarr trendek: gondoljunk csak a nyolcvanas évekre, amikor Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone szuperhősökként uralták az akciófilmek világát. Amikor eljutottunk a címével is figyelemfelkeltő Az utolsó akcióhőshöz (1993), a jól bevált formula már csak egy halvány öniróniává silányult. De nem mehetünk el szó nélkül az ötvenes évek westerndivatja mellett sem, amelyet a későbbi generációk a jobboldali, rendpárti Hollywood termékeiként ítélnek meg. Elképzelhető, hogy a tavalyi évben hatalmas sikernek örvendő Barbie-film is hasonló sorsra jut: bár sokan aktuálisnak és relevánsnak tartották, néhány év múlva talán már avíttnak fog tűnni.

Idén az afroamerikaiak és a latin szavazók jelentős része is a kirekesztő retorikájú, bevándorlásellenes jelöltre szavazott - hogy miért, azt nem ebben a cikkben tárgyaljuk meg -, miközben Elon Musk és a trumpista, "wokebuster" holdudvar egyik fontos politikai szólama volt a "diverzitáspárti, wokeista hollywoodi elit" legyőzése.

Jordan Peele 2017-ben bemutatott horrorja, a Tűnj el! rámutatott a társadalom mélyén megbújó rasszizmusra, a három Oscar-díjas Holdfény pedig a szegénység és a queerség kettős keresztjével foglalkozott. Az Élősködők (2019) és A nomádok földje (2020) szinte baloldali mozinak mondható, amennyiben a vagyoni egyenlőtlenségeket ostorozza, A chicagói hetek tárgyalása (2020) pedig konkrétan radikális baloldali aktivistáknak szolgáltat igazságot. Nem meglepő módon a társadalmi érzékenyítést szolgáló filmekkel éppen akkor nincs semmi baj, ha azok hiteles, őszinte történeteket dolgoznak fel - de talán nem is leszünk szegényebbek, ha a jobbszélen csak keselyűfészeknek csúfolt woke Hollywood, amely Jégvarázzsal, Hófehérkével, Szellemirtókkal és Star Warsszal próbált hozzájárulni a társadalmi igazságossághoz, ezen a téren átadja a terepet az igazi filmeseknek.